Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan

őszinte hozzájuk, valamit elhallgat eló'ttük.S ezzel párhuzamosan, a tehetsége, vágyai átmentésének új színhelyein idegenben, a közönyösen nyugodt utcákon, tereken, a pazarul kivilágított üzletházakban csábító fényűzés várta, még a metróban is. Az csak később váltott ki nyugtalanító érzést belőle, hogy az emberek úgy siettek el mellette, mintha láthatatlanná vált volna egyből abban a világban. 0, aki azt képzelte: csodálat fog tükröződni minden arcon, akivel egyszer már találkozott.

Hamarosan rá kellett jönnie arra, hogy nyugaton - magyarok társaságában is, vagy ott különösképpen - az ember mondatai mögül mintha kikoptak volna az igazi állítások. A kétely előbb csak mint a szú kezd rágni legbelül, hogy aztán átvéve a főszólamot, egyszerre megfélemlítővé vált környezetedben nevetségessé tegyen. Akár egy ördögi zenei aláfestés, mely kétségtelenül sötét és alattomos fenyegetést rejteget. A halló fül számára. Az ember élete azonban nyilván nemcsak zenei motívumokból vagy zenei karrierből áll, bármilyen halkan és illedelmesen - mások csendjét, lármáját nem háborgatva - kísérelje is meg az új honfoglalást.

Kifejezetten nehézkes dallamot hall most magából felszakadni. Torkával együtt mintha az agya is kiszáradt volna.

A küzdelem eldőlt. A képzelőerő már csak fájó játék.

Az önámításnak nagyobb esélye volt a szülőháztól távol, ahol a feledékeny közérzetet nem zavarják a hagyományos díszletek közt lehanyatló árnyak. Erezhette, hogyne érezte volna, hogyan mállik le róla áldás és büntetés, éles fájdalom és öröm, mindaz, ami az együvé tartóz ás akarását és illúzióját jelentette valamikor itthon. „A tehetetlen megszokás tette, hogy málljunk. Önszántunkból, pusztító indulatok nélkül.” Aztán eljött az ideje annak is, hogy együtt kellett élni az elfásultak közönyével, a minden-lehetségessel.

„Ketrecben éltek!” - kiáltotta arrogánsán az egyik utolsó vasárnapi ebédtől felállva. Mocskosnak, borostásnak látta apját, (akinek másfél órával korábban sikerült marhamájat szereznie feketén), akár az egész házat, az udvart, végesvégig az utcát, a kukaszagú kapualjakat vagy az eldugaszolt temetőárkot. Másnap aztán húsvéti locsolásból tért haza éppen, jóval éjfél előtt, amikor a Hajnal negyed új erkélysora mögül előbukkanó holdvilág otromba alakot (vagy inkább alakzatot) világított meg. Nő volt kétségtelenül, aki útjába állt a lejtős kanyarban, csipkébe, bársonyba, olcsó pacsuliillatba csomagolva, kacéran hin- táztatta széles csípőjét az orra előtt. Nem volt könnyű kitérni kihívása elől, a jelenés ugyanis előbb megszólította, valamilyen kevert nyelven, majd lebarnult vagy születésétől fogva kávébarna vállát csupaszon hozzádörgölte az ő mozgásban lévő karjához. Megpróbált tovább haladni, hátra se pillantva, mintha észre sem vette volna a nő közeledését; mire a terebélyes amazon felkiáltott. Hangja, ismerte be magában ő, meghatni akaróan dallamos volt, már-már segélykérőén esdeklő. Mindez a néptelen utcán! ... Szerencsére a meredek következett. Ám ekkor tűntek föl egy kapu alól szállingózva az alattomos árnyak. Előbb futásra gondolt, de pillanatok alatt belátta, hogy a három olajos bőrű, telivér ifjúval szemben nem sokesélye volna. Midőn vérző szájjal a porban csúszva igyekezett összeszedni a személyazonossági igazolványából kihullott családi fényképeket, egy kappanhang gúnyosan kérte tőle számon az udvariasság elemi szabályát.,Mégis... egy hölgy óhajáról volt szó, uram!” Még

921