Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: A közeledő láthatatlan
házunk volt ez az üres, fehér, szögletes tér, hol elsötétült, hol szikrázva megelevenedett. „Fogadd el, hogy az emberek olyanok, amilyenek. Úgysem tudsz változtatni rajtuk, csak a lelkűket bolygatod meg” - okította apámat anyám, aki vérig sértve érezte magát sokszor egy akármilyen általános közlemény hallatára, mintha egyenesen az ő személye ellen követtek volna el valamilyen égbekiáltó méltánytalanságot; közben apámat nap mint nap gúnyolta, hiábavaló erőlködése miatt a hivatali packázásokkal szemben. S a végén - mintha csak egyfajta „derűre-ború” társasjátékot játszanának az ijedt szipogás, ha a fölizgatott férfi a szívéhez kap! Való igaz, hogy minden szenvedélyünk érzéki? (Marguerite Yourcenar) Van idó'm töprengeni azon, hogy szüleim kapcsolatában az érzékiség mennyire hatott ki a cselekedetekre.-*Vannak pillanatok, amikor minden összeesküszik ellenünk. S hát még, ha azt a „pillanatot” az ember különböző' ürügyekkel (no persze, a véletlenek is közrejátszhatnak) tartósítja, passzivitásával, tehetetlenségével tetézve a kudarcot, a csapásokat; késlelteti a kiút lehetőségét. Családjuk belső életét élve hányszor érezte úgy, hogy regényalakok - olyankor egyenesen romantikus - összeütközésének szem- és fültanúja; mások viszont hajlamosak voltak megmosolyogni lelkizését: ugyan, miért kell felnagyítani a közönséges nemzedéki konfliktusokat! „Apádról igaz, hogy...?” „Eltemették.” „Mikor? És miben halt meg?” „Ha tudnám...” „Anélkül, hogy megbocsátott volna neked.” Meggémberedetten ébredt meg a torontál szőnyegen - még ha felöltözve is - a lakatlan családi házban, éppoly fagyos hideg fogta körül, mint napokkal korábban a grazi állomás várótermében, ahol ez a párbeszéd elhangzott. Hagyjuk a szereplőket. Hányszor riad föl, borzad meg a gondolattól, hogy mindez vele, velük történik, ennek a csehovian visszafogottan zajló, csendes drámának ő az egyik, vagy éppen kulcsszereplője... Mennyi hazugság, titkolózás, számítás - na, és a kaland! ez a pontos kifejezés rá! - akadályoz meg érző vagy talán túlságosan is érzékeny!?) embereket abban, hogy egyszerű, normális kapcsolatokat alakítsanak ki és vállaljanak egymás közt. A torz társadalmi felépítmény, a terror már korábban összekuszált sok mindent. A rém árnyékával zuhan vissza az újabb, pár percig tartó álomba. Nyitott szájjal falja és fújja ki a levegőt. Majd kifejezéstelen tekintettel nézi a repedezett plafont. Hát akinek nem adatik meg soha a felismerés esélye?! Legtöbbször nem az érez bűntudatot, akinek kellene... Midőn még nem szakította el egészen az otthon kötelékeket, minden viszontlátás felületes vag- dalkozással zárul közte és szülei között. Őt elsősorban az ingerelte, hogy a képzeletében visszajátszott, betegesen felfokozott jelenetekben minduntalan összesúgtak a háta mögött, mintha az otthon maradottak - a barátok, volt kollégák meg a tanárok is - mindent elkövetnének annak érdekében, hogy őt megakadályozzák jövendő sikereiben, közben szemére hányják, hogy már nem * Kafka 920
