Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Merklin Tímea: Csillagközi tébolyban halottlátó

megnevezi, elképzeli, milyenek, de nincs már Utassynak saját fénye, hogy megvilágítsa, s valóban elevenné tegye őket. Fekete gond és bú mindenütt, és már itt a Keservesben kezd meggyűlni a baja Istennel. „Csupa dér, csupa zúzmara minden: / bele illek a tájba nagyon. / Ölöd, irtod a gyermekem, Isten: I te gonosz, te bitang, te barom!...” (Ezüstvilág) Persze, tudhatni, hogy sem ott, sem az új kötetben nem igazi, kegyeletsértésról van szó, bár megmaradhatott valami Utassy eretnek indulataiból is, hiszen költőnknek korábban erős hajlama volt sértegetni a szentségeket, főleg az álszent-ségeket. De Utassyt már valószínűleg nem az ironikus gondolatok éltetik, hanem a fia elveszítéséből eredő tehetetlen dühe löki versről versre. Erről szól az Utolsó kenet címet viselő fricska is: ,Menjen a francba! / Hagyjon engemet, atyám, szépen meghalni!” Egy ortodox katolikus igencsak megbotránkozna a tökrészeg Isten megjelenítésén is: a Három árny a mennybolton című verses játékban imigyen „szála, Jeremiás: fiúk az Úr piás, hallgassuk ki, hogy horkol!”

De ahogy a muszáj-blaszfémiák célpontja Isten, úgy a menedék, az oltalom is ő: „..a fiam halott. Ha van Isten, ... véle van.” (Napáldozat a Keserves-bői) A kiragadott két sorban remegő ha, nem egyszerűen a feltételezés szava, amikor azt kellene eldöntenünk, hogy van vagy nincs Isten. Ez a ha két szélsőséges indulat, az Isten káromlása és a róla való teljes lemondás közti középpont, itt a belenyugvásé. Ám az állítás, ha csak egy pillanatig is megalkuvásnak tűnt a sorssal, úgy rögtön rákövetkezik a mindent felborító rúgás, a tagadás: JJincs Isten, sem ördög, sem angyal, / csak bűz van és tízezer féreg...” (Faggatom fiamat a Keserves-bői) Ugyanezt a hol lázadó, hol révedező attitűdöt tartja a Földi szivárványban is: gyalázza Istent, keresi fiát, és Istenért kiáltoz és Istenért kiált. A vívódás a betűk szintjén is megjelenik: mikor gyalázza, nemecseki pozícióba süllyeszti, csupa kisbetűvel íija Isten nevét, mikor szólítja, nagybetűvel. De persze itt sem következetes ebben a halottlátó tébolyban, ahol a naplemente is a feketére rímel. Ilyen igen állítmányokat csinál: feketéi, naplementén. Nem elég, hogy naplemente, dolga is, hogy ezt tegye: az alkonyul mintájára (mit csinál?) feketéll és naplementén minden. A színek is a halált tükrözik: a Bíbor október (ez a vers egyébként kétszer is benne van a kötetben más-más összefüggésbe helyezve) hulla mandulája, a Zöldveltelíni alkoholos iszonya, a gyász-fehér magány, a kék kesergő... És a március madaraiból is korom-madarak lettek, a füttyös sárgarigók itt már a kikelet fekete lángjai. De a legmegrázóbb mégis a semmiszín az üresség, mikor mint egy szép, de hasznasincs szellő, a seszínű fujkál, s a gondolat is fakó. Ebben az állapotában tényleg nem lehet más egy különben lánglelkűnek hitt költő, mint ünneprontó ahogy az új kötetben definiálja önmagát. Fricskái és szójátékai is mint talált tárgyak a nyelvben csak a dolgok esetlegességét mutatják. Jtt ülök a szeméremdombon” írja egysoros helyzetjelentésében. „Ó, elmúlás, egyetlenem..., ó, elmúlás kegyetlenem” - találja meg a számára való rímpárt, a kevés szóval sokatmondó vigaszt, önmagának. Nyilván nem ezeket a verseket fogják szavalni az unokáink; hisz depressziós magányban szórakozik ilyeneken az ember, aztán becsukja a könyvet, és kihív valakit egy könnyed kártyapartira: elűzni az idő és elmúlás árnyáait, s számolni a reálisan megnyerhető filléreket, amelyek tiszteletére egyébként költőnk a jelen magyar valóságot jellemző életfát, csörgő fillérfát állít egy háromsorosban... Az emellé járó bort azonban nem köti a fára, hanem maga mellé veszi egy

903