Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Merklin Tímea: Csillagközi tébolyban halottlátó

rendszeresen hordta szét az országban. De azóta Utassy nem ég már azon hőfokon, hogy magába gyűjtse mások sóhajtásait, s hogy verseivel ne kevesebbéit mondjon, mint a Lélek igazát; tépelődése, vívódásai öngyötréssé fajultak, gyakran inkább csak magának ír, vigaszt és bűnbakot keresve, vádakkal nyi-lazva legtöbbször Isten felé. Fájdalmas kényszeredettségében olykor odáig megy, hogy muszáj blaszfémiákat elkövetnie, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Muszáj például pofon vágni Szent Antalt, mert a templomi szobor biztos, hogy nem üt vissza, és biztosan nem is tehet semmiről, de ott volt, és útban volt. És talán ő volt, aki utolsó józan impulzusként, realitásra utaló megmentőként figyelmeztette elboruló agyát, mégse verje félre a harangot személyes szívfájdalmában. S Szent Antal volt az is, aki révén igazán haragosa lehetett a Jóistennek, mert hiszen ezt akarta: szenvedni, bűntudatot magára venni; hogy oka legyen annak, miért rendelte magához fekete vitára az Isten, s hogy konkrét legyen és elmondható, mi fáj. S hogy a pofon után valóban így lett, az ennek a harcias gesztusnak leíró verséből is kiderül: mert miután az árvák gyönyörű haragjával megközelítette a szobrot, és lekent neki kettőt, mint aki jól végezte dolgát, bele mosta kezeit a szenteltvíztartóba... Szóval, szegény Utassyn sem segít már más, csak az írás! Régebben is így volt, de a toliforgatók természetes módján: ha kellett sírt, ha kellett üvöltött, ha úgy hozta suttogott vagy fricskákat szórt, és ha nem volt más hátra, énekelt. Most meg jóformán csak sír és kiabál hiába, azt mondja, az ének tisztásain jár, és hogy a betűk balzsama védi a múló idő csillagközi tébolyában. Dehát ebben a balzsam szóban is ott a halál, mint mindenben 1989 óta, amikor a Keserves című kötetben a Választ világomtul című ciklusban a fiának emlékéből való építkezést és önrombolást megkezdte.

Ez a ciklus amely fekete színével, gyászoló árnyalataival, visszatérő motívumaival belekúszott a Földi szivárvány-ba is egy még korábbi verssel kezdődik. A Júdás idő-ben is szerepelt már az a kiáltás, amelyet Az. én kicsi fiam címmel írt, sodró erejű üdvözlésként, s fiában, a jövőt is hitte magával ragadón. J^ent, / Magyarország égalján hagytam: / verjen félre egy nagyharang szoknyát, / zúgja zeniten, / köldökmagasban / kötelelje, hogy világra lopják, / mert ő: / az eljövendő / ondó, / ősömig, az őssejtig hiú, / legesleg- kissebbik fiú, / halálnak is jövendőmondó, / pöttöm, / horizont alatti Hamlet, / kezében huzatos koponyámmal / az én üvöltő, / kicsi fiam lesz!" E vers után bontakozik ki a Választ világomtul című keserves, képileg talán egy élet fájának negatívjához lehetne hasonlítani, azzal az indoklással, hogy kikopnak a versekből a lelkes, élet-igenlő felkiáltó jelek, és felváltják őket a vád és a düh imperatívuszai. ARédicsi aprószent től a Napáldozat-ig Utassy a fia egész életét átöleli; s a sorokból nemcsak a konkrét tragédia olvasható ki, de előrevetülnek a későbbi emlékezés fájó és mindig visszaütő motívumai is. Hiány zik-e Jóskám, drága, / hiányzik nagyon a lábad? / Rengess, fájdalom tengere, ringass, / nehéz a szívem, szomorú." (Bánat) A bölcső mozgására, a sírás csitítására utaló szavak ugyanilyen konstellációban jelennek meg az új kötet Utad végén című versében, immár mellőzve az allúziót: "Buzdítanak a csillagok: / ha már ilyen árván hagytak, / rengesd fiad emlékét úgy, / miként bölcsőjét ringattad."

A Keservesben is minden fekete lesz, mint a Földi szivárvány című kötetben, ahol szintén hiába próbálja előhívni a színeket: megfogalmazza,

902