Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Szonntág Gábor: A mítoszát vesztett ember avagy az U2 - istenség
3) Újjászületés-, bizonyos értelemben a U2 jelenleg lemond az újjászületésről. Bono időnként arra vágyik, hogy elvesse, sőt megsemmisítse a „U2 mítoszt”. Megkérdőjelezi a U2 médiumának, zenéjének erejét, annak valódi, tartós hatását. 1983-ban Bono azt nyilatkozta, „A rockzene igen hatásos médium lehet, és ha arra használod, hogy valami pozitívat közvetíts vele, akkor az nagyon felemelő lehet.” De 1988-ban arra használta ezt az igen hatásos médiumot, hogy ezt üzenje? „Nem hiszem, hogy a rock and roll valóban képes megváltoztatni a világot.” 4) Visszatérés-, azok puszta száma, akik lelkesen hallgatják a U2 üzenetét, azt mutatja, az együttes továbbra is megosztja a közönséggel, amit tanult. De valóban erről lenne szó? Amint a csapat népszerűsége megnőtt, egyre többen vásárolják a „legutóbbi” U2 albumot, fizetnek egyre nagyobb összegeket a jegyüzéreknek a koncertekért. Kik ezek az új rajongók? Figyelnek egyáltalán a dalszövegekre a foglyokkal való embertelen bánásmódról, kábítószerről, külfejtésű bányászatról vagy Nicaraguáról? Megteszik vajon, amit az együttes kér tőlük és levelet írnak az Amnesty International erőfeszítéseit támogatandó? Vagy megrohamoztak a U2 autóit, mielőtt azok eltűnhettek volna? Vagyis inkább magával ragadta-e őket a „U2 mítosz”, a U2 persona, a U2 istenség? Amíg a banda .kultusz” státusban volt, rendkívül jól működött, mint a hős a rajongók számára, de amikor rakétaként szálltak fel a sikerlisták csúcsára, felkerültek a Time címlapjára, a korai rajongók elvesztették különleges kapcsolatukat az együttessel. A közepes méretű koncerttermek, amilyenekben a fellépések azelőtt zajlottak, arénáknak adták át a helyet. Ez a közönség már nem feltétlenül a .hűségesek” köréből került ki, egyszerűen olyan közönség volt, aki érdeklődött a legutóbbi nagylemez iránt vagy egyszerűen részese akart lenni a „U2 eseménynek”, de nem értette, hogy mi is az valójában. Conelly szerint ,A korábbi időkben Bono mohón kereste a kapcsolatot a közönséggel a show után: egy sör mellett történeteket meséltek, néha a nézők lakására is elment. De Bono úgy látja, a dolgok megváltoztak: Ha most kimegyek a nézők közé, nem engem látnak, hanem a popsztárként kezelnek.” Vagyis az egykori párbeszéd a U2 és a közönség között, amely mindennél fontosabb volt, összekuszálódott, egyoldalúvá vált: a banda szól a közönséghez, de még ez a kommunikáció is tovább korlátozódik az arénábeli „koncertesemény” formális rituáléja által. Ezek a rituálék nem a hősök, hanem az istenek és híveik provinciája. U2 istenség: vajon meddig tarthat? A U2 tehát a hős-státusból átkerült az istenség-státusba. Hogyan létezhet tovább? Hogyan maradhat hű az ideáljaihoz egy olyan környezetben, amely maga élteti a U2 image-et, teljesen függetlenül az együttes tagjaitól? Egyik nyilvánvaló megoldásnak kínálkozik követni istenség elődeik nyomdokait (ld. Beatles) és felhagyni a további élő fellépésekkel; hagyni, hogy a felvett zenei anyag magáért beszéljen, lemondva a közönséggel fenntartott kapcsolatról. De ez a megoldás anatéma egy olyan együttes esetében, amely elsősorban 899
