Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Határ Győző: Színház
amikor a színeket elszavalták, a polifóniát elmagyarázták és nyomdaszedéssé tördelték a fúgát, sokkal bővebben nyúlunk más művészetek fajlagos eszközeihez; csatajelenetet festünk a színpadra, mintha C.B.D. Miile rendezné, filmnek és Delacroix palettával segítené; permanenciába helyezzük az ágyúdörgést és olyan monumentálisán hangszerelünk, mintha nem is színházi háborúba, hanem háborús színházban volnánk: festünk/filmezünk/hangszere- lünk... Döbenetesen élethű a kép, akár a családi fényképek: a nagyanyám még sírna raja, a kisunokámnak már fogalam sincs, ki-fia-boija lehetett az az ugyan miféle szerzet, aki rá a daguerretype-rol visszanéz minden tisztelem a nagy íróé, hiszen annak mondja a színházi plakát - aki élményei sodrában ugyan elejtette mesterségének eszközét, de azt hiszem, só't, szégyenkezve vallom be, az a sanda gyanúm, én az ő helyében még sokkalta gyöngébb lettem volna, hogynemondjam gerinctelenebb szó se róla, nem is vonom kétségbe, merné valaki is?... A deszkák világot jelentenek, megszületik az atmoszféra, a cselekmény rohan, humanista meggyőződéseiben osztozom az íróval, világnézetünkben vannak átfedések, szabadságszenvedélyünk közös - hogy többé ne egy kiváltságos hitvallás, ideológia vagy osztály kiszolgálói legyünk és mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy generáció elégült- sége az, ami bennem örül - hanem az irodalom nyeresége még most is facsarja az orromat a salétromszag, a reflektorfényben a hamis puskák füstölgése észretérített, itt minden valamit ábrázol és én színházban vagyok: az illúzió nem hogy tökéletesebb lett volna, hanem megszűnt eltévesztették az eszközt az atmoszférából kiestem, és egy más atmoszférába kerültem, ahonnan a végkifejletéig kísértem a darabot: az irodalom korszakos válsága volt, tépeló'dés és aggodalom a festészet akkor igazi, ha nem irodalmizált, a zene akkor, ha nem fest, és így tovább... Az irodalom, ha lenyesik a mi izmusaink-fölötti törzséről - ha újra színekről mesél a vaknak és ágyúcsövekból füstölög, úgy jár, mint-----M eyerbeer jut eszembe, akiről Heine azt mondotta egyszer: halhatatlan lesz, míg él, sőt, valamivel tovább is, mert már előlegben van------Meggyőződésem, n oha mellőzni szerettem volna a nagy szavakat és ha nyilvánítanom szabad - az, hogy a művészetek annyiban maradandók, amennyiben hűek maradnak fajlagos eszközeikhez3 ...és itt, ezen a ponton, épp ezért... itt és épp ezért------ Épp ezért...?! - fordult hozzá bátorító - nyájasan a holdvilágképű hölgy; mert becsülte benne a hamvas fiatalságot és azt a hebehurgya őszinteséget, amivel fanatizmusa a fegyelem fogadalmáról elfeledkezett: - mondja csak, fiatalember! A cigányképű fiatalember a tenyerével hátarféstilte antracit hajzatát, iparkodott összeszedni magát, de ennél tőle nem telt több:- Mondjam-e? Nem vagyok biztos benne... Bocsássanak meg: a darab oly fenomenális, hogy... hogy fecsegővé lett. Sokkal többet beszéltem, semmint jelentéktelenségemhez illett volna, és engedelmükkel most azzal büntetem magam, hogy megfosztom magam társaságuktól és távozom. Itt felállt és mindannyiunk meglepetésére valóban eltávozott.4 Némán vettük tudomásul ezt a gesztust; az Egylet szellemi vezérürüje 874
