Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Határ Győző: Színház

formálta számunkra első véleményünket - a testes-robosztus, jóltáplált- jólöltözött többszörös főszerkeztő és multipolitikus, amikor a kézelőjét villantva és arany óraláncát pörgetve, a csiptető mögül utánapillantott a nyurga, aszténiás fiatalembernek, távozóban:- Szegény: polgár. Még erősen polgár. Értelmiségi ugyan, de csak amolyan hozzánkverődő: nem a mi csapatunkhoz tartozik.

(íródott 1945 november 7-én)

(Szerző magamentsége és - egyúttal - bizonyítványmagyarázó glosszája a fentiekhez, félévszázaddal később)

így mondta ezt Theodor Vischer, az AUCH EINER c. regényremeklés németajkú svájci szerzője és a kifejezés is az ő nevéhez fűződik: Tücke der Gegenstände - „a tárgyak ármánya”. Ha egy könyvnek eszébe jut, úgy elbújik a házikönyvtárban, hogy keresgélni szinte kár: örökre oda. Illyés is így meséli: ha valamit idézni akart a Tragédiából, egyszerűbb volt újra megvétetni a boltban, mint keresgélni a könyvespolcon, ahol már öt-hat példányban rejtekezett és a „sikeresen elveszettek” kópé képével, hamiskásan mosolygott. Ugyanezt teszik velünk a kéziratok is: ami egyszer „házon belül” elveszett, arra keresztet vethetünk. A ritka nagy kivétel, hogyha valami úgy kerül a kezünkbe, mintha az égből odapottyant volna: nem kerestük és ha igen, nem ezt kerestük; és nem hiszünk a szemünknek: ott van.

így jártam én is a minap, ócska dossziékban kutakodva a padláson, amit depozitóriumnak tisztelünk (a ,levéltár” a pincében van) - és a rongyos, hosszúkás, háború előtti dossziéban ráleltem néhány elveszettnek hitt, amolyan „nem-kár-érte” gépelményre. Ez a kézirat is ilyen; mert jóllehet írója akkor már harminc éves volt, érződik rajta valami érthetetlenül juveniliás hangvétel, okvetetlenkedés, nyegleség, a sutaságok és ballépések halmozása. Minek tudható be? Az írói éretlenségnek, kiforratlanságnak...? A gyerekszoba hiányának...? Jórészt valami másnak is, sokan, közösen szenvedtünk benne - hogynemondjam megszenvedtük - ésde ugyanazokat a kényszerpályákat; ami előzményeiből menten kiderül.

1945 nyarán látványos-mutatványos, nagy színpadi játékot írtam, amelynek A NAGY HÓHÉRBÁRD volt az első, tentatív- és A MORZSATOLVAJ a végleges címe. A darabot azon frissiben be is nyújtották a Nemzetinek, ha jól emlékszem, Benedek András volt a színház dramaturgja akkoriban. Sok reményt nem fűzhettem hozzá, ha beleszimatoltam a levegőbe: körúthosszat szovjet kiskatonákkal találkozott a „felszabadult”: ott árulták elzabrált karóráikat tucatjával a csupasz karjukra felfűzve; városszerte népbetegség módjára dühöngött a Felszabadulás letargiája; de azért - ahogy az angol mondja, hoping against hope, titokban mégis reménykedtem abban a lako- nikus levélben, amiért /amitől ilyenkor minden drámaíró remeg: „igen, megkaptuk; majd visszatérők rá, esetleg, alkalomadtán”; vagy: „sajnálattal visszajuttatjuk, műsortervünkbe nem illik bele, színpadunkra alkalmatlan, hagyományainkkal összeegyezhetetlen”, stb.

Becsvágyó darab volt pedig. A „tündérmeséi elemek” és a Háborús Vérvalóság szkizofrén, majdhogynem abszurd módra kettéhasadva, párhuza875