Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

kialakult a „közmegegyezés”; így a művészettörténet folyamata viszonylag szilárd értékekre épül.

Képzőművészként végül is elfogadta őt is a saját kora. A 80-as években sorra nyíltak meg kiállításai (Budapest Galéria, Óbudai Galéria, Józsefvárosi Galéria, Pécs, Székesfehérvár, Emst Múzeum, az Iparterv kultúrterme, Műcsarnok), sőt 1986-ban, halála évében a Nemzeti Galériában is. Hátrahagyott költészeti munkáiból egy kis csokomyi válogatást hozott a Szógettó című Jelenlét-antológia (1989/1-2); posztumusz kötete pedig ismét a Magyar Műhely gondozásában jelent meg (Idő-mőbiusz, 1991). Poétikatörténeti jelentőségének felmérésével mindmáig adósak vagyunk.

Erdély Miklóssal egyidejűleg, 1974-ben kapta meg Tandori Dezső is a Kassák-díjat. Ezzel elismerték: ő is a Kassák-tradícióhoz kapcsolódik (bár sokkal áttételesebb szálakon). Épp csak közelítvén a „krisztusi kort”, máris jelzi ('Töredék Hamletnek, 1968): a „kiáltás”-típusú avantgárdnak nincs tere a mi időnkben, s a politikai viszonyokba „beletört” emberek sem igen fogékonyak rá! Kassák - szokatlan módon - nem is konstruktivizmusával áll szívéhez közel, ellenkezőleg, líraiságával: „Életműve érzékeny, igen lírai, örökké vívódó, szertelen, de a szó minden értelmében tiszta egység. (...) Kompozícióinak tágasságát nemcsak szabad asszociáció eredményezi, hanem szemlélete. A tartalmi nyitottság és az élet egyszerű szere te te, az adott dolgok körüljárása és a létezés bonyolult érzékelése: komplementer értékek határozzák meg műveinek belső erezetét4”. A kassáki örökségből tehát Tandori - úgy tűnik - nem a formákat kívánja átvenni, hanem a bensőleg integer személyiségnek a valósághoz való viszonya imponál neki: nem elegyedik, nem erodálódik, hanem mindvégig megtartja a kívül- és felülállás pozícióját.

Tandoii lírai hőse is átéli a „kint” és a „bent” ellentmondásait, ő sem hajlandó az „elvárásoknak” alárendelni belső szuverenitását; kivonul a dehu- manizált emberi világból, hogy megőrizhesse humán értéktudatát. Kis madárkákkal - főleg verebekkel - népesíti be otthonát: egy kis szigetet teremt, ahol a gondoskodás, együttérzés, önfeláldozás, aggodalom és figyelmesség - az emberi életet megtartó érzelmek - meleg légkörében él. Szinte naplószerű pontossággal jegyzi fel a mindennapok történéseit; a feleségével kialakított zárt világ korántsem „beltenyészefi’-jellegű, inkább közös gondolkodás az emberi élet nagy antinómiáiról (élet-halál, öröm-fájdalom, szeretet-életidegenség, kölcsönösen vállalt felelősség - „gond” elől való menekülés, stb.). Tudatosítja bennünk: az élet alapértékeit (szerelem, barátság, emberi kapcsolatok) nekünk magunkat kell felépítenünk, emberi erőt beleadva; aki erre képtelen, az üres és kietlen világban él. Óriási műveltséganyagot épít be folyamszerűen áradó- duzzadó köteteibe; mint talált tárgyakat, megtisztítja-csiszolja-fényesíti a szellem parlagon heverő, szanaszét-szórt kincseit (Talált tárgyak megtisztítása, 1974; Még így sem, 1978). Élet-egységben gondolkodik, amelyben minden létezőnek - legyen az dologi, növényi, állati, avagy emberi - szerves helye van, s a legapróbb jelenségekből is következtetni lehet a lényegire. Felfogásában a kozmikus Teljességben minden mindennel összefügg, s az egyes ember csupán a létszövevény egy pontja (alapstruktúrájában azonos bármely más létezővel). így lesz számára az élet Sár és vár és játék (1983) furcsa egyvelege; a játék - az ironikus felülemelkedés a „sáros” és „véres” élettényeken - a megmaradás, az életben maradás nélkülönhetetlen feltétele. Aki erre nem

865