Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

képes, a mi korunkban menthetetlenül meghasonlik önmagával, elpusztul. Még így sem” biztos, hogy sikerül a viszonyokat elviselnie. Monologikus szóáradás (Ne lőj az ülő madárra!, 1982; Meghalni késő, élni túl korán, 1978; A becsomagolt vízpart 1988; Vigyázz magadra, ne törődj velem!, 1988. stb.) egy „láthatatlan történetről”, a szív bensejében zajló folyamatokról adott „közvetítés”: feldolgozza, meghódítja számunkra a pszichikai valóság - az emberi bensó'ség - életterét. A külvilág fokozatosan idézőjelbe kerül, s elveszti realitását: minden fontos dolog bennünk magunkban, metafizikai síkokon történik; az vagyunk, akivé „teremtjük” önmagunkat az Erkölcsi (Isteni) Törvény jegyében, az Örökérvényű Parancsolatok megtartásával.

Mindez nem jelenti, hogy Tandori ne kísérletezne a formával is: képverseket, konkrét szövegköltészeti darabokat, tipográfiailag megmunkált látványelemeket, vizuális jeleket épít be köteteibe; repetitív elemekkel dúsítja, zeneileg is „hangzóssá” teszi költemény-építményeit. A műgond, a tökéletesen csiszolt forma, a képzőművészeti látásmódra épülő szerkezetek kialakítása éppúgy a „médium art” alkotói közé emeli őt, mint a Világtörvényeket önmagán átszűrő és azokat közvetítő írói szemléletmód.

Ugyancsak a ,kiáltás”-típusú avantgárd megbicsaklását, visszametszését élte meg a 70-es évek derekán a Tandorinál bő tíz évvel - tehát „fél- nemzedéknyivel” - fiatalabb vajdasági alkotó, Szombathy Bálint, méghozzá a hazainál jóval „szabadabb” (sőt: egy ideig bátorító) szellemi-politikai feltételek között. Még nincs húsz éves, amikor már - 1969-ben - lehetőséget kap, hogy a ljubljanai OHO-csoport belgrádi kiállításán vizuális szövegmunkáival bemutatkozzék. Ugyanebben az évben Szabadkán néhány - ekkor már ismert nevű - kísérletező kedvű fiatal alkotóval (Csernik Attila, Ladik Katalin, Szalma László, Slavko Matkovic, stb.) megalapítják a Bosch + Bosch csoportot, kifejezetten konceptuális művészeti programmal, ugyanakkor még a „kiáltás”- típushoz közelálló, lázadó avantgárd magatartás jegyében. Csakhamar csatlakozik hozzájuk a budapesti Tóth Gábor is. A csoport 1976-ban felbomlik; Csernik Attila, Szombathy Bálint, Tóth Gábor egyre inkább a vizuális költészet s a mail-art felé nyitnak. Szombathy munkái szinte minden évben szerepelnek a legkülönbözőbb országokban rendezett szövegköltészeti bemutatókon (Szabadka, Újvidék, Zágráb mellett Budapest, Bécs, Belgrad, Krakkó, Varsó, Bukarest, Würzburg, Montreal, Róma, Párizs, Dortmund, Moszkva, stb. is fogadja). Alig 30 évesen már rezignáltan tekint vissza lázadó ifjúi önmagára (Én is éltem. Szövegátminősítések, 1980), s mintegy „védőpajzsként” emeli maga elé politikamentes „konkrét” verseit. Kifejezésmódja mindinkább az absztrakció irányába tolódik; élettapasztalatait most már „médiumként” dolgozza fel és sugározza szét, látványszintre transzponálva. Következő kötete nyilvánvalóan a ,jel”-típusú avantgárd körébe tartozik (Poetry. Konkrét vizuális költemények, 1981) konceptuális, vizuális és hangköltészeti ciklusaival. Korábbi - az olasz plakátköltészet hatására utaló - tiltakozó gesztusai fokozatosan elenyésztek, átadva helyüket a non-verbalitás, a csend poétikájának az absztrakt formákra bízva az „üzenetet”. „A kollázsok etikai állásfoglalásom is tükrözik” - vallja. A „betű-civilizáció” felrobbantásával, a látványelemek meghökkentő montázsolásával fogalmi hatásokra, a jelenségszintű valóságmozzanatok lényegszerű átvilágítására törekszik. Magáévá teszi a mail-art felfogást: mindenki (bárki) művész lehet, aki a külső valóság866