Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

a szót. Bár börtönbe nem került, de börtönnek érezte az 50-60-as évek fordulóján az egész magyar valóságot. 1963-as párizsi útján azonban saját borén tapasztalta: a Pénz diktatúrája sem viselhető' könnyebben, mint a Politikáé: „olyan volt mindenki ott, mintha íratlan szabályok szerint egy zsinóron lenne rángatva”. Nem is maradt kint, pedig Pátkai Ervin segítségével nyilván szabad útja lett volna a képzőművészeti avantgárd felé is.

A 60-as évek végén - a kicsit nyitottabbá váló szellemi légkörben - konceptuális happeningeket szervez, szöveges akcióverseket, performance-okat mutat be, 1971-ben Münchenben is tart akcióprogramot. Ekkor még inkább költó'nek érzi magát, mint képzőművésznek; verseire azonban itthon senki sem kíváncsi. Első kötetét egyetlen hazai kiadó sem vállalja, a Magyar Műhely viszont örömmel fogadja konkrét költészeti munkáit. 1974-ben Párizsban jelenik meg Kollapszus orv. című kötete, s Kassák-díjban részesül.

Tipográfiailag is rendezett benyomást keltő szövegei hátterében erős személyesség rejtőzik. Ugyanakkor néhány performance-jellegű darabja (Perforált vers, Melléklet, Vetítés, Antiszempont, Molluszkulumok, stb.) sokirányú asszociációt keltő amorf alakzatával, meghökkentő absztrakcióival a hagyományos költészet „kollapszusának” érzetét sugallja. Mitologikus gondolkodásmód jellemzi, szemben az ideologikussal, s az einsteini világkép társadalomtudományi konzekvenciáit a megszokott és stabil értékpreferenciák széthullásában látja manifesztálódni. Költőként itthon haláláig nem jut szóhoz, így tevékenységének súlypontja egyre inkább a képzőművészet felé tolódik. Kiállításokat szervez, fiatal kísérletező alkotógárdát gyűjt maga köré, „kreativitás-vizualitás” címmel éveken át szakkört vezet, majd 1978-ban megalapítja az Indigo csoportot. (Az elnevezés a „kettős valóságra” utal: az, ami van, fekete - „ideologizált” mása viszont lilán, azaz „égszínkéken” tündöklő!)

Az 1980-ban Marly-le-Roi-ban rendezett Magyar Műhely-konferenciára írt téziseiben rendszerezve kifejti gondolatait a modern művészetről. A műalkotást ekkor már egyértelműen jelnek” tekinti, amelynek jelöltjei”, azaz jelentései száma végtelen. Mégsem egészen önkényes jel, hiszen analógián, érintkezésen alapul, tehát ikonikus, index jellegű, mintegy virtuálisan tartalmazza az egymásnak ellentmondó jelentések sokaságát, - ezért *szuper-jel”. Csakhogy a poliszémia a különféle jelentéstartalmak elérvénytelenedéséhez, kiürüléséhez vezet, következésképpen a műalkotás „üzenete”: üresség, ami egyben hely a „meg-nem-valósult” számára, azaz a szabadság, a világ dolgaitól való függetlenség érzetét ébreszti a befogadóban. Ebben rejlik a művészet szakrális jellege: kiemeli a befogadót hétköznapi életösszefüggéseiből („partikularitásából”), s az a saját álmait, szubjektív élményvilágát „kódolja” bele a műbe mint jelentést. Vagyis, miközben önmagára vonatkoztatja a művet, fel is tölti szubjektív élettartalmakkal - ízlése, műveltsége, egyéni beállítódása szerint.

Tehát az, hogy mi a művész, - mely tárgyakat tekintünk még és már műalkotásnak, - mely alkotókat tartunk jelentősnek, - Erdély Miklós szerint döntés kérdése (döntésre illetékes személyek, a kor közízlése, a társadalmi konszenzus „ítélkeznek” a művekről). Ezért bizonytalan minden időben a kortárs művészet „státusa”, rníg a múltra vonatkozóan általában már

864