Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

telik (Hanák Tibor, Kassai György, November Éva, Vermes László ír a Prae- ról). Ettől kezdve rendszeresen jelennek meg vizuális alkotások a lapban. S miután a hazai szellemi életben a 70-es évek derekán ismét lefejezik a „kiáltás”-típusú avantgárdot, az fokozatosan átadja helyét a ,jel”-típusúnak; a Műhely szélesre tárja kapuit az ekkortájt induló „kísérletező” nemzedék előtt, összefogva a magyar ajkú vajdasági-erdélyi-felvidéki alkotókat is. 1972-től rendszeresen szerveznek (egy-két évente) Műhely-találkozót, költészeti bemutatót. Az azóta eltelt két évtized alatt megszaporodtak a Kassák-díjasok. Hogy csak a legismertebbeket említsük: Beke László, Baránszky László, Molnár Tibor, Sipos Gyula, Hegyi Loránd, Székely Ákos, Szkárosi Endre, Petőcz András, Maurer Dóra, Ladik Katalin, Szombathy Bálint, Cselényi László tartozik e társaságba.

1978 óta a Magyar Műhelynek budapesti szerkesztősége is van, és sokkal kiterjedtebb a szerzői gárdája, mint korábban.

A párizsi Műhely három szerkesztője mára már polgárjogot vívott ki magának a magyar költészettörténet lapjain. Közülük Bujdosó Alpár tűnik a legérzelmibbnek, Nagy Pál a legintellektuálisabbnak, Papp Tibor pedig a leg- szenzibilisebbnek. Vizuális és akusztikai kísérleteikkel a képzőművészet és a zene irányában tágították a költészet szemantikai határait. A művészet mágikus legetőségeit kiaknázva, a „láthatóság” és a „hangzósság” elemeivel feldúsított szöveget sokszorosan szuggesztívebbé tették: síkban, térben, betűformákból, tipográfiai konstrukciókból építkeznek.

Bujdosó Alpár így fogalmazza meg alkotómódszerük lényegét2: „... nem képzőművészek, hanem költők vagyunk; de tevékenységünk során felhasználjuk azt a lehetőséget, hogy a szöveg képileg is megjeleníthető. (...) Azt a belső gondolatot, amit nagyon hosszan, körülményesen tudnánk kifejezni, vagy egyáltalán nem - az elrendezéssel, a betűtípusokkal, a készletek megválogatásával fejezzük ki.”

1972-ben - a Magyar Műhely gondozásában - megjelent kötete (Zárt világ) tipográfiai eszközhasználatával, a betűelhelyezési módok variabilitásával tűnt fel. 1980-ban kiadott kötete (1 és 2 között az Erzsébet hídon) már kifejezetten képzőművészeti elvek szerint építkezik. A legkülönfélébb betűtípusokat használja a legkülönbözőbb képi alakzatokban elhelyezve; írógépeit szövegrészeket, tipográfiai jeleket, vonalakkal kirajzolt ábrákat épít be a szövegmontázsaiba; fellazítja a grammatikai szervezettséget, a nyelvi konvenciót; idegen (főleg német, latin, olasz) szavakat, mondatfoszlányokat sző gondolat- futamaiba, s egy-egy mondat számtalan variánsát rakosgatja-rendezi szövegépületté. Biblikus emblémákat, görögös utalásokat, filozofikus és metafizikai szimbólumokat montíroz egybe a leghétköznapiasabb valóságszeletekkel; emlékképek és álomrögök villának tudatába, így tágítja a tér-idő kereteit a konkrét szituációból (első hazatérése ’56 után) egy általánosabb mitológiai valóságdimenzió felé. „Várandós a város veled”; „a nyomok (romok) a múlttal, a város (fáradhatatlan nyomkészítő) a jövővel akar találkozni”. Körötte fények cikáznak; mi minden változott! - és semmi sem változott... Az élet itt: börtön; ugyanakkor képzeletében felszabadulnak az emlékek, a Múlt... Még mindig - 25 év múltán is! - ehhez a városhoz van a legtöbb köze: a Körút, a Körtér, a Körönd, a Körvasút ismerősen siet felé; ,kő kő, emlékező és em859