Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - G. Komoróczy Emőke: A "jel"-típusú avantgárd újraéledése és alakváltása a XX. század második felében

lékezet, a kockakő is kőkoráb/b/an, kőkorban - rend és végtelen”. A szövegelemekből az olvasó felépítheti a szerző (és a saját) Városát.

Akassáki „romboljatok, hogy építhessetek!” felszólítás vált itt alkotói programmá: „építek-rombolok egyszerre”. A Múlt, az emlékek, a valóság lerombolása és képzeletbeli újjáteremtése zajlik szemünk előtt.

1984. évi kötete (Irreverzibilia Zeneon) még mélyebbre hatol a felszín látszatvilágának szertefoszlatásában. A kötetet emberi csontváz-röntgenkép nyitja: ez a költő és mi mindannyian, lefoszlatva rólunk mindazt, ami a „hús” és jzom” - azaz: ami természeti, „állati” valóságunk körébe tartozik. S mi marad belőlünk? - egy szikár váz, és az agy: illékony metafizikai lényegünk. Mint középkori alkimista mester, aprólékos munkával készíti elő az anyagot, amelyre szövegeit felvési: óbabiloni, mezopotámiai agyagtáblákra kódolja rejtjeles „üzeneteit”, élménytöredékeit (hősi halottak, kivégzettek, legyilkoltak, elégetettek rajzolata utal a a háború, a náci és a vörös diktatúra, 1956 áldozataira). Az ókori kövekkel-szobrokkal egybemontírozott szövegemlékekből árad a szorongás és a félelem: mit hoz a Jövő? - vége lesz-e valaha is a borzalmak, a gyilkosságok, az emberi kiszolgáltatottság korának? A modern (éjszakai) nagyvárost térhatású betűpiramisokból rajzolja ki, megeleveníti a tömbházak - a „hajótörött Idősziget” - lakóinak uniformizált Tömb-életét s a „plakátbirodalom” fényvillanásait - segélykérő S.O.S.-jeleit. A Pi (piramis) csúcsához vezető lépcső itt emberáldoz átokkal van kirakva; a lépcsőfokokra kódolt szövegrészietek jelzik: talán lenne még lehetőség a kommunikációra. Azonban a lépcsőkről nyíló tereket-utcákat-ösvényeket patkányok, svábbogarak, egy férgek borítják el, „kordjátmeghazudtoló gyakorlatokat” végezve: az emberalatti tenyészet lassan megfojt minden emberit.

Nagy Pál voltaképpen a népi írók, Németh László és Bibó István nyomdokain indult, s első novelláskötete (Reménység, hosszú évek, 1964) még az ő „szellemujjuk” jegyeit viseli magán. A formálási módot és az írói szemléletet tekintve már „modernebbnek” hat 1968-ban kiadott regénye, a Hampsteadi semmittevők; ennek folytatása, az 1971-es Monologium pedig a próza és a vizuális szövegköltészet határán mozog, sok látható nyelvi elemmel fellazítva a szerkezet tömbszerűségét. Az ő munkásságában is bekövetkezik ezután a már jelzett fordulat. Az 1984-ben megjelenő Journal in-time című remekbe szabott költői albuma az 1974-84 közötti született szövegköltészeti munkáit tartalmazza. Legerősebben őrá hat a francia konkrét költészet: a tárgyi világ pontos (képi) megjelenítésével indít el asszociáció-sorokat bennünk. Mégsem konkrét irodalom” az, amit csinál: az általános szemiotika felől közelít a modern életproblémákhoz, így - a 20-as évekbeli futuristák-konstruktivistákhoz hasonlóan - egy értelmen túli metanyelv (zaumnij jazik) megteremtésén fáradozik. Ő a Műhely-triász legteoretikusabb, azaz a problémákat elméletileg is feldolgozó, azokat intellektuális élményanyagként kezelő tagja. Számára az absztrakció az életfeladatok elvégzését megkönnyítő tevékenység: a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztása. Ennek megfelelően eszközrendszerét úgy válogatja-alakítja, hogy a befogadást megkönnyítse: az „ne okozzon észlelési, felfoghatósági, nyelvi, stb. problémát”, s „a mai technika csodái között magát törpének érző, politikai elnyomásnak, vak gazdasági erőknek kiszolgáltatott, szorongó ember önbizalmát úgy adja vissza, hogy megtanítja gondolkodni-játszani-alkotni-önmagán uralkodni”. Hisz az alkotás létformáló

860