Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Hoffmann Kornélia: Művészetfilozófia és művészi megformáltság Gogol Az arckép című elbeszélésében
Csartkov látását, úgy tetszik, éppen az uzsorásnak, illetve képének rendkívül éles és nyomasztó tekintete rontotta meg. Az aggastyán szemének átható voltát minden elbeszélő' többször is hangsúlyozza (légyen szó bár magáról az uszorásról, vagy annak portréjáról), de e szempár jelentőségét az a tény is nyomatékosítja, hogy ez az egyetlen befejezett részlete az arcképnek, mely egészében bevégezetlen. A szem határozott kiemelése az arc többi részéhez képest a mitológiai gondolkodás jellegzetessége, miszerint ha valamire ránézünk, akaratunkat is rákényszerítjük. Ugyanígy viselkedik az ördögi szempár is, mely a ránézőt szinte megbénítva lopja el annak lelkét - a szemén keresztül. Ezért azonban a „lélekrablás” sikeréhez az is szükséges, hogy a gonoszra a leendő áldozat is ránézzen. A látás kölcsönössége nélkül a mitológiában a gonosz nem tud hatni.18 így válik fontossá az a tény, hogy Csartkov, minden igyekezete és félelme ellenére is rá-ránéz a portréra, s minél többször pillant rá, annál nehezebben tud elszakadni tőle. A gonosz működési mechanizmusát ki is mondja az elbeszélő a portré szeméről beszélve a II. rész elején: „Minél jobban beletekintettek ebbe a szempárba, annál inkább úgy rémlett, mintha ez a szempár mindenkinek a veséjéig hatolna.” A portré eltűnése az aukcióról így nem jelentheti az ördögnek a világból való eltűnését sem, hiszen az már beköltözött az emberi lelkekbe - szubsztanciával nem bírván, hatását csak az élő emberben fejtheti ki -, s ott és onnan folytatja működését. S úgy tetszik, nem eredménytelenül: hiszen valaki a képét már el is lopta... Az uzsorás pusztító pillantása a mitológiai „hagyományokhoz” híven mindig halált hoz az elbeszélésben is. E tekintet elől keres védelmet Csartkov először a lepedőben, majd a spanyolfalban, melyek azonban nem tudják funkciójukat betölteni, s a festő elől a másik világot elzárni, mivel ezt a hős kíváncsisága megakadályozza. Az ördög halált hozó tekintete tűnik föl megsokszorozódva Csartkov élete végén is, mikor a festő számtalan portré rámeredő szempárainak kereszttűzében kínlódik. Ám éppen mivel egy túlvilági lény pillantása minden esetben pusztulást jelent a hős számára, Isten lelkének hordozói a novelláiban (pl. az Itáliában tanuló orosz festő „égi alakjai”) mindig lesütik szemüket, hogy véletlenül se legyenek az őket csodáló emberek ártalmára. Isteni és ördögi világ szembenállását az elbeszélés a látás-nem látás motívumán túl fény és sötétség hagyományos ellentétében, de még inkább kétféle fény alapvető különbségében ragadja meg. A gonosz segítője és attribútuma a hold lesz, amelynek fénye varázsolja Csartkov szeme előtt élővé az ördögöt, a hodfény tehát - akárcsak „gazdája” - maga is bír az alakváltoztatás képességével, s célja ugyanúgy a rombolás (megsemmisíti a tárgyak reális képét, s fantomokat kreál belőlük). A kísértéskor kitüntetett helye van: az elbeszélő hatszor említi meg, mindig Csartkov félelmével vagy álmai kezdetével kapcsolatban. A hold fénye a kísértés során egyre erősödik, s csak a harmadik álom után kezd tompulni, míg végül felhők takarják el, s helyet adnak a nap első sugarainak. A napfény feltűnésével lesz képes csak a hős elaludni; ez a fény, amelyet Csartkov az uzsorás portréjától is hiányol, ez a meleg világosság lengi be a nagy műalkotásokat (az itáliai oroszok festőét vagy B. apjáét), s ez a fény a 849
