Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Hoffmann Kornélia: Művészetfilozófia és művészi megformáltság Gogol Az arckép című elbeszélésében
magától eltekintve létrehozza az égi világ tiszta látomását. A két világ határán azonban kísértő' árnyak nyüzsögnek, ezért Isten világának - a művészetnek - az elérése csak nagy akaraterővel lehetséges: ha a művész nem képes ellenállni a csábító árnyaknak, megszűnik alkotni és létezni is. A gyöngeség egyetlen pillanata eldöntheti így az ember sorsát; ezt a pillanatot mutatja be Az arcképben Csartkov álma, mely eldönti egyszersmind előrevetíti a festő egész sorsát. Ez magyarázza álom és valóság egyenértékűségét is a novellában: mivel az előbbi előre lejátssza a valóságos eseményeket - azt, hogy a festő nem áll ellen a kísértésnek, megszerzi és megtartja az ördög pénzét - sajátosságai jellemzők lesznek majd az ébrenlét állapotára is (az aranytekercs súlyát például ugyanúgy érzi a festő álmában, mint később a valóságban is.) Az álom tehát valósággá lesz, illetve attól az - álombéli - perctől fogva, hogy Csartkov engedett az ördögnek, élete ugyanilyen fantasztikus-lidérces álommá válik.14 Alom és ébrenlét ilyetén összeolvadása megint Csartkov helyzetére utal, aki a két világ határán ragadt az ördög fogságában; ugyanez a „határhelyzet” esztétikai szinten fantasztikum és „realizmus” egymásba-játszatásaként jelenik meg az elbeszélésben. A két világ egybemosódása tetten érhető a kísértés-jelenet nyelvében is, mikor a novellában először és utoljára homályosul el a különbség elbeszélői és alaki szó között. Az első látomás - egyes szám harmadik személyű - szaggatott mondatai mintha Csartkov félelmét és megdöbbenését tükröznék: Gogol itt az átélt beszéd eszközével él, mintegy osztva hősének pszichikai állapotát, a kifejezés szintjén mégis elkülönülve tőle, amivel némileg kétségbe is vonja a jelenés valóságosságát. Ugyanezt a célt szolgálják a másik két látomás bemutatásakor az idézőjel nélküli felkiáltások, valamint bizonyos szószerkezetek állandó ismételgetése, is („Csakugyan álom volt ez?"”).15 Gogol a cselekmény szintjén is az ismétlés elvére épít. Csartkov három álmának és háromszori fólébredésének leírásakor azonban az elbeszélő „megbízhatatlanná” válik, mert míg azt bizonygatja, hogy a festő már nem alszik, csak újabb álmát írja le. A hármas álom így egyetleneggyé folyik össze, melynek kezdőpontját, s közetkezésképpen „igazságtartalmát” sem tudja megállapítani az olvasó. Nem szolgál egyértelmű megoldással Csartkovnak az álmot követő elmélkedése sem, mely függő beszédben, s csak modalitással bíró mondatokban szólal meg, amivel a narrátor jelzi, hogy nem ítéletet, csak annak lehetőségét vagy véleményszerűségét mondja ki. A kísértés-jelenetet minden szinten jellemző bizonytalanság a valóság és fantasztikum, földi és égi világ érintkezésén túl a gonosz természetére is utal, arra, hogy sosem írható le, sosem ismerhető meg teljesen (ezért is marad befejezetlen az arcképe!), különben az ember képes lenne legyőzni. De ez a bizonytalanság jelzi az ördög létformáját a florenszkiji értelemben is miszerint az a két világ határán lebegő, csalóka ábránd, melyet az ember fantáziája kelt életre. Csartkov álmának, illetve a megkísértés előzményének vizsgálata arról győz meg minket, hogy a novellában is a festő az, aki kihívja maga ellen az ördögöt, lehetőséget nyújtva annak, hogy „feladatát”, a rontást végrehajtsa. Legelőször a nyelv szintjén érzékelhető ez, mikor az uzsorás képével hazafelé igyekvő Csartkov ugyanazon kiáltásában méltatja az alkonyi ég halvány 846
