Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Hoffmann Kornélia: Művészetfilozófia és művészi megformáltság Gogol Az arckép című elbeszélésében
történet elején a festő még valahol a világfa közepén helyezkedik el (magasan lakik), ám innen egyre inkább lefelé, az ördög birodalma felé mozog, míg végül is ördöggé válik (a narrátor Puskin Démonát látja megtestesülni benne).6 A művégi allegóriában rejlő esztétikai-filozófiai koncepció másik részletes illusztrációja az öreg festő története, aki az ördög portréjának megfestésére vállalkozik, ám az ábrázolandó tárgy lényegét csak a festés folyamatában fedezi föl. A kép befejezetlensége így morális tartalommal is bír, mivel a művész - bár elkésett - elutasítását jelzi, míg a lenyűgözően kidolgozott szempár - amelyen keresztül az ördög a portréba beköltözik - a bűnbeesés pillanatát szimbolizálja. Az ördög az öreg festőt is, akár Csartkovot, annak tehetségében kísérti meg - nem a művészit, nem isten világát festeti vele - , ám az öreg képes „megtisztítani”, megőrizni tehetségét, s ezáltal önmagát is megváltani, míg művésztársának ez nem adatik meg. A két festő sorsának különbsége abban is megnyilvánul, hogy ki mit fest, mintha életük sorsfordulóit egy-egy kép hordozná a műben. A megkísértés előtti magasztos témákat (Csartkov a szobájának perspektíváját és Nyikitát, azaz metonimikusan a művészetet festi, az öreg festő pedig a szentek képeit) az ördöggel való találkozás után az eltorzított és eladott Psyché (mely Csartkov lelkét jelképezi) és magának az ördögnek a képe követi. Csartkov kétség- beesett kísérlete sem járhat majd sikerrel, ha a magát a bukott angyal (=ördög) képével akarja megváltani, B. apjának „újjászületését” azonban tökéletesen érzékelteti hosszú böjtölés és imádkozás után készített képének tárgya, a Megváltó születése. A műalkotás ontológiai státusa tehát képi, tematikai és kompozíciós szinten is megnyilvánul az elbeszélésben.7 A gonosz mint művészet- és életellenes erő Az ördög arcképe azonban nem bír művészi léttel, mivel belőle éppen az a harmóniát sugárzó belső lény hiányzik, mely műalkotássá tenné. Hiába a nagy élethűség és a magas technika, expresszivitásával és dinamikájával mintha magát a művészi alkotást mint létformáját is szétzúzta volna a portré. Csartkov életének utolsó szakszóban, azaz az esztétikum szétrobbantásától a materiális esztétikai tárgy megsemmisítéséig vezet az út. A gonosznak mint pusztító erőnek a témája nyelvi szinten is tetten érhető a műben: Csartkov az ördöggel kötött álombéli alku után úgy alszik, jnint a hulla”. A holttestmotívum ezt követően még kétszer megjelenik a műben (midőn az elbeszélő mozgó kőkoporsóhoz hasonlítja a festőt, s mikor megállapítja: Jíullája szörnyű volt”). De ugyanezt a motívumot rejti a kísértés-jelenet is, mely szimbolikusan mint a művész haláltusája is értelmezhető.8 A holttest-motívum egyszersmind a a gonosz természetét, létformáját is föltárja: a tisztátalan erő mintha olyan halottként mutatkozna meg, amely élőnek adja ki magát (a narrátor „a sírból kikelt hulla” arcához hasonlítja az uzsorás portréját). A gonosznak mint ál-valóságos, belül üres, szubsztancia nélküli .héjnak” a fölfogása ősrégi hagyomány: a többi között a német legendák és az orosz mesék is belül lyukas, hárgerinc nélküli áltestnek, s következésképpen állétezoknek képzelték a tisztátalan lelket.9 Nyilvánvalóan az uzsorás „testén” 844
