Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?

halálszagú zakóját erőlteti rám ez a hagymázas jelen - megöregít. Mégis azon kapom magam: mind hálásabba vagyok érte. Csak vége lenne már...” Akissé hisztérikus hang tulajdonosa Komis Mihály. Nos, sem puszta kézzel, sem családostul nem kellett neki menni a puccsistáknak. Nem dübörögtek fel tankok, csupán az álpánik hangjai. Az alkalmi emigrációból megtért Konrád- már Kornis előtt egy évvel -, tőle szokatlan nyelvtani bravúrt végrehajtva, ezt írta a helyzetet elemezve: ^Jobboldali - klerikális - nacionalista - cenzúrázó - kiszorító - restauráló - fasisztoid - gyűlölködő”. Lenyűgöző szólánc, hosszan gyönyörködhetnénk benne, ha nem lenne meg az az aprócska, zavaró hibája, hogy a valósághoz legcsekélyebb köze sem volt.

Esterházy sem emigrált, szabad maradt, hiszen az író szabadságát a szavak korlátozzák, de ez a szabadság, ahogy itt mifelénk értik, nem azonos a függyetlenséggel. Némi szükségszerűséget rejt magában. A publicisztikát folytatta, ám kékharisnyaként , mintha kissé asszimetrikussá vált volna a gondolkodása. Tárgyilagossága talán illúzióival lett oda, nem ismeretes. Pedig éppen a közírásban lenne szükség a higgadt hangra, egy nyugodt, el nem kötelezett, Esterházy-formátumú íróra: fölényes humorra, kiegyensúlyozott mondatokra pántlikákról, sarló-kalapácsokról, sábeszdeklikről. Ráadásul mióta Esterházy politikailag bekartotékolatott, és az így gondozd a magyarodat című munkájával a nemzeti oldalról szinte mindenkit magára haragított, még nehezebb írni róla, mert az irodalmon kívüli szándékokat kutatják az érintettek. Az említett művet egyébként jobb, ha érzékenységünk jegyében elfelejtjük. Miután a rádió ünnepi ajándékként (március 15-én) leadta, sokan magyargyalázást emlegettek. Fölöslegesen. Az írónak adjuk meg a jogot, hogy elmondhassa, amit akar. Természetesen minden írónak, minden ügyben. Érdekesebb lett volna, ha az említett írás kapcsán a hazai örmények, cigányok, zsidók, németek vagy bármely kisebbség képviselője megszólal, hogy sértve érzi magát a magyarságában. Mert örömmel hallhattuk - nem egyszer -, hogy magyarnak is tartják magukat.

Nehéz lenne helyet szorítani Esterházynak a kor jelentős politikai gondolkodói között. Csak író, ennek alapján kell megítélni.

Nyelvi áttöréséről sokat írtak. A szerző szintén szívesen beszél a témáról: a nyelvről. Alanyban, állítmányban gondolkodik, ellenpárjaként a népben- nemzetben való gondolkodásnak. A minőségi hazafiság a fontos, nem annak puffogtatása - sugallja -, a jó szöveg, a pontos jelzők, a működő mű. Szívesen dolgozik hozott anyagból, talált szövegekből; szavakat csipeget fel itt-ott, kifejezéseket kölcsönöz, nem finnyás. A tudatos plágiumtól soha nem riadt vissza. Weöres szükségesnek tartotta a plágiumnak azt a fajtáját, amit Esterházy előszeretettel alkalmaz: „ha az ember jó művekből, rossz művekből, utcai cégtáblákból, slágerszövegekből, akárhonnan kiszedegeti azt ami vonzza, és annak másfajta fényt, másfajta világosságot ad a saját munkájában.” Flaubert- Bovaryné nyomán: Esterházy: a szöveg én vagyok. Gond csupán akkor jelentkezik - és ez a posztmodem Achilles-sarka -, amikor az eredeti is hamis. A posztmodern népszerűsége számos gondolkodónál a vereség beismerése. Jauss elég világosan szól erről, összegezve az idevonatkozó véleményeket, miszerint: csak a nyelv megragadható, míg a világ léte megragadhatatlan, és ezt az ellentétet a filozófia nem, csupán az irodalom képes áthidalni, mert többé nem mimetikus (szegény jó Lukács György, ha megéri!), hanem kon838