Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?

venebbek lennének legalább a lapokon. A kritika tanácstalansága tovább tart: Károlyi Csaba eljut odáig az Egy nőről közölt recenziójában, hogy az író nem

azt akarta-e mondani ...?

Esterházy udvarias, nem csupán szórakoztat, hanem rejtvényekkel is megörvendezteti táborát és a szakembereket. Sikeréhez jelentősen hozzájárult ez a rejtvényfejtő - interpretáló - láz, aminek kézenfekvő irodalomszociológiai oka lehet, jelesül az, hogy ugyancsak elszaporodtak a filoszok. Valaha korhangulatnak nevezték azt az érzelmi-szellemi légkört, aminek alakítói és szolgálói voltak Petőfitől Adyn át máig a legnagyobbak. Most posztmodem alatt fut mindez, és számtalan szövegtermelő háziiparost ment meg a címke attól, hogy felfedezhető legyen a neoblabla alatti űr, tehetségtelenség, a minőség hiánya. Az író mindig önmaga kérdéseire válaszol. A posztmodemben azonban az alapkérdéseket a filozófusok tették fel. Többé-kevésbé mindenki Heidegger, Wittgenstein, Rorty netán Rosenzweig vagy Buber kérdéseire felel (tudatosan, esetleg öntudatlanul) és éppen ebben áll a korszak csonkasága: a világhoz való viszonya döntően értelmi. Elhanyagolja az érzelmeket - milyen egy posztmodem szerelmi vallomás: az vagy nekem, mi kritikusnak a szöveg? - egyoldalúan elhatárolt. Kétséges, hogy Esterházynak voltak-e valójában kérdései. Olvasóinak már lehet, hogy nincsenek, és a többség úgy közelít hozzá, hogy itt kérem jelentős, fontos dolgok kerülnek kifejtésre, ha törik, ha szakad; mégpedig szellemes, fölényes és távolságtartó módon, humorral is fűszerezve a száraz tényeket.

Esterházyt és nemzedékét tárt karokkal várta az irodalmi élet. A költészetben Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Weöres után nem lesz könnyű megszólalni. A prózában azonban légüres tér keletkezett. A kádárizmus utolsó harmadában, a puha diktatúrában - amint becézgették - már nem volt kötelező a lelkesedés, vívmányaink és a kommunista jövő dicsőítése, legföljebb ajánlott a tehetségtelenebbjének (vö.: jól felfogott érdek stb.). A szocreál sírján elszáradtak az esztéta elvtársak által összehordott virágok, szétestek a koszorúk, a korszellem” megszülte a várakozást új időknek új prózájára. Jött Esterházy, figyelt, nézdegéit milyen a világ és a haza a magasból, azután mondatokat írogatott. Ezt csinálja azóta is. Legtöbb munkájának - ezért - nincs hagyományos értelemben vehető szerkezete. Ha volna művei mögött egy láthatatlan, megfoghatatlan struktúra, amit a kritikának kellene felszínre hozni, akkor nehéz lenne megválaszolni a kérdést, hogy miért e nagy rejtőzködés? A szerző írásaiban utal ugyan erre, de ez csupán utalás, nem egyéb. Legtöbb munkáját a nyelv tartja össze (Tizenhét hattyúk), a téma (Egy nő), esetleg a kötés (Bevezetés a szépirodalomba). Mindenesetre - állítja Esterházy - az irodalom mindig szól valamiről, a lényeg az, hogy botrányos legyen, ne megbotránkoztató. Ma már nehéz friss szemmel olvasni - holott csak így érdemes -, mert stílusbravúrt stílusbravúrra halmozva önmagát ismétli. Sokkal inkább megbotránkoztató, mintsem botrányos. Amolyan posztesterházy. A minőséget követte a mennyiség forradalma. Néha beépíti műveibe „pajkos” ötleteit, ügyesen lépi át az „élet” és „irodalom” határmezsgyéjét. A pajkos szöveg”-ben figyelmezteti az esetleges recenzenst, hogy az csupán ujjgyakorlat, nem kritizálható. A Termelési regényben megszólítja a könyv végén egy pszeudolevélben a gyanútlan olvasót, amelynek mondatai mintha igaziak lennének. Valószínűleg nem árasztották el a Mestert

834