Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?

hasznos gesztus. Mindig kirukkolt valamivel, amiről beszélni kellett. Mert olyan érdekes, olyan meghökkentő, olyan más. Mindenkor kielégítette az olvasásba belezsibbadt szakmabeli agyak neofiliaigényét. Jellemző, hogy Nádasnak - talán alkatánál, talán erős kritikai támogatottságánál fogva - eszébe sem jutott hasonló ötletbörzével hírverést csinálnia maga körül. Esterházy meglehet Ottlik példáján okult, és nem volt kedve évtizedet várni, míg műve kinehézkedi helyét súlyának megfelelően a honi irodalomban. Ügyes trükköket vetett be: már a Termelési regény formájával - ide-oda lapozás - meglepetést okozott; lemásolta Ottlik Iskoláját arra a szép nagy lapra, sorra- sort; dobozból kihúzható tekercset dobott piacra; egyetlen mondatos könyvet írt; lázban tartotta az irodalom belső berkeit a váratlanul felbukkanó Csokonai Lilivel.

Az igazi kísérlet az lett volna, ha nem fedi fel szerzőségét még jó ideig a könyv megjelenése után sem, és fülel a visszhangra, vagy - könnyen lehet ez következik be - a visszhangtalanságra. Kár, hogy ezt a valódi kockázatot nem vállalta. Mélyebb önismerethez nyilván nem vezeti az írót, ha megteszi, de megtudhatta volna, vannak-e hiteles befogadói. A valódi Esterházy, a mű - netán a név, az árnyék fontos híveinek és a kritikusoknak. (A hírnevet nem elvitatva tőle, csupán az érthetőség kedvéért leválasztva egy pillanatra.) Komoly happening-lehetőséget szalasztott el, bár beszámol róla, hogy elkezdte a játékot, ám kis ország lévén a találgatások után (a Bata nője írja; Bata úja Weöressel közösen), szépen köztudottá vált a turpisság. Előbb az, hogy szakmabeli a szerző - tehát csak óvatosan kollégák, hátra az agarakkal. Ez már orientációs pont, sőt a legfontosabb tájékozódási pont lett a kritikusoknak. Azután a könyvhét előtt csak az nem tudta, hogy ki „rejtőzik” a Cs. L. név mögött, akinek a könyvhétről sem volt fogalma. (A csel meglehetősen átlátszó - mondta Szilasi.)

Arra, hogy Esterházy milyen leleményes, „populáris író”, Radnóti Sándor hívta fel először a figyelmet. Relativizálja a magas és alacsony művészet közötti különbséget, - mondja - a művészet fogalma nála kiterjed a focira (Mándynál szintén), a vendégfogadásra, a konyhaművészetre (Krúdynál csakúgy), amolyan szerviz- és művész-szolgáltató jellege van.

Úgy véli, ez - a magaskultúra kiterjeszthetősége - utópisztikus remény. Reklámfogás, ha maga a reklám művészi fogás is. Talán némileg erről, de lényegét tekintve másról lehet szó. Egyrészt a művészetben minden hoz- zányúlás kérdése. (Milyen más a szar Beckettnél a Godot-ban, amint visszautal Herakleitosz folyójára, a mai és akkori lét közti különbségre; és milyen más az, amikor G.Brus megeszi - szó szerint értendő - egy akció során saját ürülékét.) Másrészt Esterházynak Ottlikhoz hasonlóan nem lehetett témája, a létezés egészét leszámítva. Ami a folytatás radikalizmusát illeti, Ottliknak ő az egyetlen hiteles folytatója, anélkül, hogy ez külsőségeken megnyilvánulna. Esterházy (is) a mindenséget vágyta prózába venni, hogy meddig jutott, azt könyvei mutatják. Radnótira az Egy nővel cáfolt rá legutóbb, bár az esztéta sem engedett sokat: ,A szövegek tartalma erotikus” - írta bírálatában - az „író ízlésesen szabadszájú”, de ez nem mű, csak szöveg. Abizalmát azonban nem vonja meg, mert úgy véli „van erő, tartalék” Esterházyban „újabb, jelentős művekre”. Azt azonban nehezményezi, hogy „papiros nők” ezek itt, a „szövegfüzérben”, nem kéne velük hencegni, legföljebb akkor, ha ele833