Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Mórocz Zsolt: Esterházy - Esterházy árnyékában?

lényeg röviden annyi, hogy néhányan megállapították, az új generáció nem a Móricz-i, Németh László-i örökségből merít, hanem a Szentkuthy, Ottlik, Mészöly Miklós képviselte értékekből. Szegedy-Maszák Mihály ekkor - bár felkészültsége a legmegbízhatóbb ítéletalkotók egyikévé teszi - a Termelési regényt a neoavantgárd fejezetcím alatt tárgyalja. A neoavantgárd kifejezést mások is használják, a posztmodem ekkor még nem volt mindent megoldó varázsszó. Érdekes lenne megtudni - hogy értelme is legyen a filologizálásnak -, mikor bukkan fel először a posztmodern kifejezés, és mikor ragasztják rá Esterházy műveire. Ez az a pillanat, amikor a kritikusok derékhada megkönnyebbülten felsóhajt, netán az „aha!” élményben részesül, azután, mind rendesen, a megoldandót felcseréli a megoldással. A posztmodern kategorizálással, elmélettel csupán annyi fogható fel a művekből, amennyit a teoretikus korlátok megengednek. Ez sem kevés, de a lényeg egy irodalmi műben mindig túlesik az elméleteken. (Triviálisan: amikor a süketnek az informatika összes lehetséges eszközével „lefordítják”, elmagyarázzák Mozart valamelyik zeneművét, ragyog és lelkesen bólogat: értem!, értem!, majd megkérdezi, hogy miért tapsolnak a koncert végén.)

A posztmodern stempli használata megszabadította a kritikusokat a nyomasztó tanácstalanságtól - aminek máig többen hangot adnak Esterházy egy-egy újabb könyve megjelenésekor - és úgy vélték megvan az elmélet: neki! Elemezhetünk rogyásig. Szilasi László a következőket mondja, hogy csak a jéghegy csúcsát villantsuk fel: „lehetséges-e, képesek vagyunk-e Esterházy szövegeit például Balassa Péter szövegei nélkül olvasni? Horribile dictu: azonos-e önmagával, például posztmodern-e Esterházy Balassa nélkül?” íme egy eszmefuttatás Ihan Hassan tollából, ami felületesen alkalmazható Esterházyra is: „Művészi, filozófiai, erotikái és társadalmi jelenségként a posztmodernizmus nyitva áll a nyitott, a játékos, az óhajtott, a szétválasztó, az elmozdított, a határozatlan formák, a töredékek diskurzusa, a törés ideológiája iránt, a lebontás akarata, a csönd előhívása felé” - mindez többé- kevésbé vonatkozik szerzőnkre, de mit tudtunk meg többet róla? Ráadásul Hassan így fejezte be: „mindezek felé nyitva van, és mégis ellenkezőjüket, autentikus valóságukat sugallja.” Esterházy és az ítészek szimbiózisa megérne egy hosszabb misét, most azonban legyen elég annyi, hogy a posztmodern nagyobb árnyékot vet művére, mint kellene, ugyanis - jó esetben - annak mindössze posztmodem része befogadott. Holott az olvasó nem elméleteket akar kiolvasni munkáiból. Esterházy és a kritikusok (tisztelet a kevés számú kivételének): Don Quijotét és Sancho Panzát idézi elénk, ám most a lovag vidor és a fegyverhordozó búsképű. Az író egyébiránt a legszélesebb magyar tradícióra építve készíti munkáit: Pázmánytól Mikszáthon és Kosztolányin át Ottlikig hosszan lehetne a neveket sorolni. A megújítás első lépése mindenkor a szakítás az irodalomban.

Ady az Új versekben, Hamvas a Hyperion-levelekben számolt le a hagyománnyal. Esterházy látványosan sehol, sőt gyakran a folyamatosságra utal. Summázva a lényeget: művei ürügyül szolgálnak, illusztrációul gyakorta az elmélethez (a megoldás keresi a problémáját) és a fordítottja történik vele, mint Ottlikkal. Az Iskolát agyonhallgatták, a Termelési regényt, a Bevezetést agyonmagyarázták. A honi kritikai élet gyöngeségét és átjárhatatlanságát jelzi az is - amiről lesz még szó -, hogy először azt igyekeznek kideríteni a

831