Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fábián László: A nőszirom regénye
íriszen (a krómsárga már korábban a kurkuma sárgájába változott, majd a fólpürdült „nyelvecskék” úgyszólván szabályosan elemésztették), mert a hús halála talán még nyilvánvalóbb, mint a hervadásba fordult virágé; az is lehet, hogy a kéj, a test öröme valamilyen módon minden esetben a hús halála, a haláltánc szíveknek kedves, sajátos formája, combok és lábak émelyítő' forgataga, duzzadó klitoriszoké a csapzottságban, hajnali harmat a nó'szirom csinos alakzatain, amiről - persze - ez a fehér-piros-rózsaszín hibrid mit sejthet, hiszen az üvegház féltve pátyolgatott terméke, harmat rá nem hullott soha, mindössze mesterséges eró' szitált fölötte, valahol viszont a Gefühlsdrang hullámaiban az ismeretlen harmatok ősi, idők előtti emléke párálhatott, a hajdani vadság öröme és büszkesége, életteli lírája, noha a szétporló mesterséges öntözés valójában csak jól sikerült asszonánc lehetett az eredeti har- mat(rím) hívására, de hát a világ korántsem tisztarímekre épül, mitöbb, a tökéletes asszonáncok ugyancsak meglehetősen ritkák benne, amitől - természetesen - még nem tartható, nem tekinthető egyértelműen prózainak, sőt, ez föl sem merülhetne egy nőszirom vonatkozásában, amelynek színeiből és formáiból éppenhogy a világ direkt és áttételes költészete szól egyszerre - beleértve mind az ellenpontok harmóniáját, mind pedig a lapidáris dallamokat, ugyanis emögött a tenyésztett szépség mögött ott sejlik az alapfaj robosztus, ámbár cizellálatlan szépsége, akár a germanica, akár a siberica változata kerüljön szóba, a formáé, mely eredendően messzebről jön, egészen más eszményekből építkezik, évezredekben gondolkodó-tervező életprogramot hordoz: életet, halált és megváltást egybekapcsolva, de legalább is belelátva, az írisz pedig készséggel befogadja, magába zárja ezeket a kétes értékű rávetítéseket és - lám, az eredmény! - pompázatos hibridekké nemesedik tőle; mi lenne más megint, mint érzőerő a jövendő csillogó, ám bizonytalan fényei felé? „tárgynélküli öröm és tárgynélküli szenvedés”, lefordítva a jelképek nyelvére: az amarant öröme és a hússzín szenvedése, ami - természetszerűleg - egy és ugyanaz, hiszen éppen ebből az azonosságból próbálkoznék minden élő folyvást kitömi, ettől el - utasítja az érzőerő a nőszirom sejtjeit is, és ezenközben belehullik a hervadás rafinált csapdájába; és mégis és mindannyiszor és mindörökre: szép volt a fehér nőszirom kárminból fakult erecskéivel, ennél is szebb volt kikerülhetetlenné idealizálódott formájával: a lepellevelek fólkínálkozásával és tapintatával, a szabad levelek életre utaló spirálisával, szép és bonyolult, mint az aktus előtti női test, ugyanakkor egyszerű is, akár az a test a beteljesülés után, a „nyelvecskék” izgató panorámájával, a kirívó sárga ékítmények ígéretes bársonyával, szép a virágig szökkent kard-levéllel a szárán (alighanem innét a finn nevében - kurjenmiekka - a kard szó; ám honnét a daru?), szép volt „az élet kézzelfogható egysége” és megfoghatatlan metafizikája együtt - mondhatni: így, egy csokorban, fölajánlva annak és csak annak, ami (azt sem tudván, sok-e ez vagy kevés) - köntörfalazás, gáttalan halandzsázás nélkül (alighanem a nó'szirom leginkább az a virág, amely képtelen - akár a jelképek nyelvén is - mellébeszélni), megjelenítve a zónát és a két terrénumot, amely a zónát előkészíti, kiadja és értelmezi, és szinte életadó klímát varázsol a virágnak, de még a virág környezetének is, fülledtség, bőséges nedvek, párák és illatok ebben a klímában, az erotika elmaradhatatlan együtthatói, a támadás kortikális, a védelem ösztönös megszervezői, ahol ezekkel együtt is az agresszió túlsúlya jelentkezik, pontosan a nó'szirom 823
