Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fábián László: A nőszirom regénye
agressziójáé: szemrevételezteti magát, birtokon belülre férkőzik, saját halottá szendredik, mindezt úgy, mintha nem is az ő akarata (Gefühlsdrangja?) érvényesülne - cosi fan’ tutte; csiklándások a zónákban, bizsergetés a gerinc mentén, hihetni: épül a szép, új világ, tudhatni: indultak már ellene az ostromgépek is, mert ez (és nem más) a nőszirom sorsa, noha születése már lázadás volt ellene, ledérsége szinte utóvédharc számba ment, fricskázhatat- lan tökéletességével mindenkor válságok középpontja, pompás szára bizarr világtengely, a szentély ül hegyében, a szentély, amelybe minduntalan profán áhitat kívánkozik: ha egyáltalán léteznék valami, ami jó és szép lehetne, úgy lehetne ez! na, igen, gőg, fennhéjázás, merő pöffeszkedés, azonban csakis a téveszmékben van meg ez a magabiztosság, azok vélik magukat cáfolhatatlanoknak, és végül is nem igazán cáfolhatók meg, mivel a téveszme szintén csak eszme, szembe vele másik eszme fordítható, nem kevésbé kétes, nem kevésbé elbizonytalanítható, és ebben az értelemben talán jobb is, ha a nő-szirom mindvégre megmarad nősziromnak abban a biológiai valóságában, amelyben növényként egyáltalán leírható, amelyben igazándiból nem több érzőerőnél, egy sajátlagosan megformált, talán eltervezett, talán nem, létezésnél, és kizárólag egy sugalmazó gesztus által válik (de legalább is: válhat) - például a jelen fehér nőszirom esetében csakúgy - jelképes hódolattá egy igaz asszony előtt... 824
