Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fábián László: A nőszirom regénye
- eddig nem terjeszkednek a csábítás trükkjei, ha megannyira úgy tetszik is: éppen a széttárt combok (és hát ennyit ér egy kimódolt hasonlat) sugallják leginkább az örökkévalóság ígéretét (olykor-olykor igézetté igazítva), ámbár úgy és nem így, ami fölöttébb lényeges különbségnek látszik, miáltal az összes remény megsemmisítése egyúttal, mivel az örökkévalóság valójában (mijében?) csak így jelentheti azt, amit várnának tóle kigondolói és lekötelezettjei, úgy csupán valamiféle adottság, adalék, mint a levegő' a lélegzéshez, szikla a vízeséshez, az így viszont - hm, az így - valami egészen mélyről jövó' ideges sóvárgás, és ez a kvietált mélység talán a múlt legfenekére visz, az amarant erecskék beleveszéséhez a váratlanul kifehéredó' (és a legfehérebbe kife- héredó') szirom-mezőbe, amely a látszat ellenére (vagy pontosan amiatt) is végtelennek fogható föl, rendelkezik is a végtelen tulajdonságaival, amelyek ebben a nemben sajátosak - lévén: nem határolnak semmit, de amiből elmis- másolhatatlanul látszik, nincs itt semmi keresnivaló, ámbár - kétségtelen - a nó'szirom betört a különleges engedé-lyeket követelő' szigorúan zárt övezetekbe (zónákba), mert éppen nem tudhatta, hol kezdó'dik ez a birodalom, merre a határa, a nó'szirom nem képes magába nézni, holott ehhez a határérzékeléshez legalább erre szükség volna, nem képes a viszonylatok vonatkoztatására: az ó' természetes intelligenciája bizony nem több, mint az a sejtelmes Gefühlsdrang - hihetőleg pontosan elegendő' is neki, pedig hát - úgy tűnik fól - ennél jóval nagyravágyóbb, miként azt a küllem tanúsítja; ebben az esetben a küllem nem is egyszerűen kellemes báj, hanem egyenest agresszív szépség, a gyönyör beharangozása: a szirmok közének szívóhatása, ezeké a tüneményes klitoriszoké, amelyek - befogadva a léprementet - nyomban összezárulnak, hogy bekebelezzék és elfogyasszák annak rendje, módja szerint, többé nincs menekvés: a hús megköveteli a maga jogát, a vér a vérét, uralkodik, ha szert tehet az uralomra, miután lesben várta, hogy alkalma nyíljék rá (ó, az az „elvolúciós múlt”, az a kérlelhetetlen egyértelműség!), ekép- pen egyáltalán nem kunszt az íriszben „meglátni Helénát”, ahogyan a költő' mondaná, azaz: áldozatául esni Helénának, áldozatául ennek a nyomasztó szépségnek, amely, ha elegenciáját nem is, vonzerejét ó'rzi a pusztulás szorításában szintén, vagy talán még mohóbb, miként ebben az állapotban általában lenni is szokott, hiszen esetleg a megéledés megpedzhetó' esélye, újult erő a vágyakozásból, a tolakodó gerjedelemből, légyen bár lehangoló vagy akár nevetséges, komolytalan vagy fintorogtató, mégiscsak hódolat a nősziromnak (is), a jelképpé emelkedett virágnak, amely legalább a feketelyuk színes parafázisa, a húszforintos pénzérme nagyon is valóságos ékessége, ami átvezet már egy különös hármasságba: virág - pénz - szerelem, hogy csupán a legkézenfekvőbb címszavak sorolódjanak, lehetne közelítőbb: nó'szirom - birtok - kéj vagy akár más, ám ez teljesen mindegy, minden esetben ugyanoda lyukadnak ki a mégoly műgonddal átfésült szavak is és végső eredőben: a pusztulásnál; na, persze, az illendőség virág esetében hervadásnak nevezi és ámító metaforákat indít el belőle a céltudatos reménykedések, sablonos illúziók táplálására, olyan felelőtlenségeket engedve meg magának, amilyen pusztán a jelképek világában lehetséges, hiszen a hervadás a pusztulás esetenként kendó'zendő-kendó'ztető-kendó'zött stádiuma, iránya azonban megváltoztathatatlan, és amikor a finom amarant átfordult a húspiros élénkségbe, akkor ez a folyamat megfordíthatatlanná, lassíthatatlanná vált az 822
