Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fábián László: A nőszirom regénye
a folytonos útonlevés, mivel a megszületés kényszerít rá a halálra, a többi szinte céltalan utazás, illetőleg előbb a beteljesülés felé, majd el onnét, ahol az élet öröme ínyencfalattá válhatott, ahol a sikolyok muzsikája feledtetni tudja a fájdalmakat, és egy pillanatra, valóban egyetlen pillanatra megidézi az örökkévalóságot, ami - persze - nem is volt, nem is lesz több soha egyetlen pillanatnál, csakhát az élő-létező valamiképpen elfelejtette megtanulni, hogyan lehet kimerevíteni, aki pedig ismeri ezt a titkot, nem köti a többiek orrára, és az írisz szétágazó vérerecskéit látva egy-egy tenyér életvonala idéződik föl, ahogyan elvész valahol a bőrfólületen, belefut a semmibe, mivel a szirmok vége és széle szeplőtlenül fehér, oda majd csak a tűiérettség viszi el a vért, noha talán mégsem hogy bemocskolja; az írisz mocskolhatatlan, ami utolérheti az a hervadás, a pusztulásnak ez a hosszadalmas (mármint a létezéshez képest az) folyamata, amely legszívesebben ismét visszagyűmé abba a hosszú, húsos és méregzöld szárba, amelyből valamilyen módon, igen, ez újfent csak titok, a hogyan a rejtelem, kibomlott, kiteljesedett, az a szár azonban többé nem fogadja, nem fogadhatja, megalázó teherként tartja, amint szinte már nyers húsdarabokká aszik össze, megintcsak nevének leplezetlen jelentésébe, a belső lepellevelek (mert - ugye - tudományosság is van a világon) hervadnak le gyorsabban, és ezzel a virág viharsebesen elveszíti megkapó eleganciáját is, a csészelevelek „nyelvecskéi” kíméletlenül összesodródnak, csupán az élénk hús marad, az erecskék falát rég áttörte az amarant, a virág háromágú bevérzéssé sorvadt, ami nyilvánvalóan lejátszódik az alapfajokon is, a vadon élők pompás gazdagságában, de nem válik ennyire lehangolóvá, mint éppen ennél a hibridnél, a túltenyésztés ritka példányánál, amely minden érzőerejével, gesztusával a szélsőségbe hajszolja a növényt, olyan vésztjósló bujaságba kergeti, amely egyértelműen mutatja föl már a kibomlás pillanatában ennek a bujaságnak a következményeit, amelynek mindössze fölszínes jellemzője a gyors hervadás, mivel a lényeg a bűnhődés, a halálos vétek, a visszafordíthatatlan és megbonthatatlan magány vétkének megtorlása, amelyben voltaképpen a kihívó szépség, a tündökletes csábítás taszította, és amely rálicitált az alapfajok természetes, noha egyaránt nem szegényes vonzerejére, magának harácsolva mindent, amit előnyei által megszerezhet - például - a szibériai alapfajtából, és ebben az önsorsot kockáztató vágyban válik fölényes vitathatatlanná a többiekkel szemben, ez a kisajátító gesztus mostmár lényege lett: vadászó szemek, izgatott tekintetek követik teljes életét - a fólbukkanástól az eltűnésig (a rizómából a rizómáig - a tudálékosság kedvéért), ha már egyszer a fajjá válás nem egészen pontosan követhető, holott micsoda perspektíva! - mondhatni bölcselegve: nem- héliségében; lám, még a szavak is hintáznak körülötte, csábosán felelőtlen táncba kezdenek, kelletik magukat, akár a virág maga, átveszik tőle ezt a gátlástalan magamutogatást, a föltárulkozást és főlajánlkozást már-már az egész világnak: mintha széttárt combok közé látni; bőviben húsnak, bőviben vérnek, csakhát ez úgyszólván a nőszirom halála, noha a végtusa imponáló küzdeni tudásával mindazért, ami volt, ami lehetett volna, de amit - az erőfeszítések ellenére sem - nem lehet maradásra bírni, hiszen akkor valóban az örökkévalóság csempésződnék ide, ahol - íme, a tanulság - semmi keresnivalója, ha mégannyira megszavazzák is neki lelkes pártolók, tudatlan jóakarók vagy csak mindenütt és mindenben okvetetlenkedők, mert - bizony 821
