Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szepesi Attila: Egy életmű körvonalai
(lényegében a görög istenek és félistenek apotheózisa), melyben a héroszok visszapörlik a boldog aranykort, negligálják a matriarchátust, ám a hajdani dicső időket visszaállítaniuk mégsem sikerülhet. Próbálkozásaik csődje után (immár ötödikül) mégiscsak bekövetkezik a vaskor, a sötétség ideje, melyet ma élünk. Úgy lesz az újkori ember „ötödik ember”, a vas, a pusztítás és a zűrzavar embere, akinek korát felismerve a görög szerző borzadva írja: O, bár ne kellene az ötödik nem körében élnem, haltam von meg előbb, vagy születtem volna utóbb! Mert most a vas népe van itt, és soha nappal nincs nyugta a robottól, bajtól, de éjszaka sem. Bűnös nép! Reáküldik az istenek a nyomasztó gondot,- ámbár mégis öröm vegyül össze olykor a búval. (Egyszer kiirtja Zeusz a soknyelvű ember e faját is, ha majd a csecsemői ősz hajjal jönnek a világra...) Az ötödik ember tehát a „vas fiainak” korát vizsgálja. Eme korszak előzményeit, belső mozgatórugóit, a hajdani hiedelmek, istenek és emberek átváltozását. Az ember kiszakadását a kozmikus környezetből, materializálódását. Gondolkodásának szekularizálódását. A természettől való elidegenedését, melynek jelképessé növekvő és képi sugalmazásával meghatározó mozzanata Pán isten halála. A fákban, berkekben és ligetekben, sziklaszirtek és csorduló vadvizek környékén élő istenség elmúlása. „Pán mindenütt otthon van; hegyek közt, erdőkben, mezőkön, fák, bokrok, források, patakok körül, a napsugárban, levegőben, szél zúgásában, viharban, növények illatában hancúrozik népével, a nimfák, najádok, faunok, szatírok, szilének, szilvánuszok vidám seregével, sípot, kagylókürtöt fújva, virágkoszorúkkal ékesen. A falvakat, városokat kerüli, nem éjjel alszik, hanem a rekkenő, verőfényes délben (daemon meridia- nus), s ilyenkor misztikus, mozdulatlan csönd borul a tájra. A pásztorok és nyájak, vadászok és halászok istene, jókedvű, bohókás, kissé szeszélyes démon, olykor megbokrosítja és világgá szalasztja az állatokat, s megharagítani nem tanácsos, mert rémületet kelt az embernyájakban is (pánik, páni félelem). Nem csoda, hogy amikor meghalt, úgyszólván megürült a természet...” E messzi idők távolából szóló, költői erejű szavak ma aktuálisabbak, mint valaha. A természet magára maradt, elveszítette jelképes urát, s ahogy az ember kiszakadt belőle s elveszítette a kapcsolatot kozmikus környezetével, körülötte úrrá lett a pusztulás. A mítoszok elhalványultával, az istenek halálával a magára maradt ember a filozófia eszközeivel kezdi magyarázni a világot, s Várkonyi könyve ezen a ponton rátér a bölcselet történetének vizsgálatára. Az ötödik ember megjelent első kötetében el is jut az újplatonikus filozófiai iskola taglalásáig, addig a filozófiai iskoláig, mely - főképp Plotinosz tanításaiban - valamiképp az antik és a modern gondolkodás határpontján áll. A kései görög bölcsben fájó nosztalgia él az elveszett spirituális világ után, de már érzi a közeledő „modern” korszakot, melyben az átszellemített világérzés helyét elfoglalja majd a spekuláció... A szerző kulcsfogalma, miként a vele részben szellemrokon Hamvas Béláé is, a hagyomány: az ősidőktől napjainkig tovább élő és munkáló külső- és belső 800
