Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szepesi Attila: Egy életmű körvonalai

- összefüggésrendszer, amelynek koordinátáin a váltakozó korok, kultúrák, birodalmak és születó'-múló vallások elhelyezkednek, s mely a históriát éppúgy áthatja, mint a kollektív gondolkodást, a csoportok életét éppúgy, mint az egyes emberét. Ami a két szellemtörténész művében hasonló: mindketten fellázadnak a materialista szűkagyúság, a stupid prakticizmus ellen. Ami viszont a szemléletükben különböző': Hamvas teljesen és végérvényesen szakít a szcientifizmussal, ahogy ó' mondja, a modem „tudományvallással”. Ezzel szemben Várkonyi Nándor elfogadja szemléló'dése alapelvéül a történetiséget, s a mitikus őstudást s a belőle kisaijadó modern tudást úgy próbálja megragadni, hogy ehhez eszközül használja számtalan régibb és újabb keletű tudományág eredményét és eredménytelenségét, az egymásra épülő', egymást menetrendszerűen negligáló újabb és újabb felismerések pozitivista rendszerét. Lényegében tehát az adott tudományágak (történelem, lélektan, fizika és kémia, biológia, antropológia, régészet, ásványtan és csillagászat, zoológia és irodalomtörténet) eszközeit és módszereit segítségül híva, azok fegyverzetében és fegyverzetével viaskodik magával az újkori tudományossággal. Am azt sosem téveszti szem elől, hogy „Minden elmélet sorsa, hogy idővel részben vagy egészben elavuljon; a haladás törvénye az élet törvénye is, és a veszteglés a tudomány számára halál. Senki sem állíthatja, hogy a fejló'dés mozzanata hiányzik a természet életéből, e gondolatnak kétségkívül tapasztalati alapja van, de a reá épített tant maguk a hirdetők siklatták le pályafutásának sínjeiről, midó'n kiemelték a szigorúan tudományos diszciplína kereteiből, jelszóvá, „varázsigévé” tették meg az élet minden területén, s egy vélt fel- szabadulás kétélű fegyverét kovácsolták belőle. Mintha az embert fel lehetne szabadítani saját törvényei alól.”

Nos, akárhogy van is, egyben Várkonyi Nándor és Hamvas Béla nézetei között aligha lehet különbség. Nevezetesen: a modem kor, az újkor tendenciáinak megítélésében. Hamvas Béla sokszor tán prófétikusabb módon és vitriolosabban szól az „apokalipszisről”, ám Várkonyi Nándor visszafogottabb, tűnó'dőbb mondatain is gyakran átvilágít a megdöbbenés. Ahogy Az ötödik ember prológusában írja (Dante Isteni Színjátékéra utalva): „... vajon a szánalomnak és a borzadálynak micsoda döbbeneté fogta volna el Dantét, ha velünk együtt az emberiség mai életének sötét mélységeibe tekint, ha odaáll annak a szakadéknak a peremére, amelybe az önakaratából zuhant, és melyet megtöltött történelmének legvadabb fórtelmeivel; ahonnan az áldozatok millióinak végtelen jajongása hangzik? Mint minden emberi alkotás, Dante műve is sokértelmű, opus polysensus, és jelképekkel terhes. Át kell hatolnunk a Pokol minden örvényén, mostani életünk ellenképét, antipodusát kell megteremtenünk, hogy a tisztulás helyére jussunk? S micsoda erény vezet onnan az igazulás felé? Dante nagy lélek volt, eró's, rettenthetetlen, ám még ó' is vezetőit kezére bízta magát, s meg nem rontható eszmények álltak útja végén. Mi gyengék vagyunk, már a puszta kérdések is lesújtanak. De hová meneküljünk előlük? Es miféle parancs rója ránk, hogy mégis felelni próbáljunk rájuk, s megkísértsük végigjárni a Pokol útján? Nem tudjuk, s a tétovázónak csak a költő' szavaival felelhetünk: Menjünk, mert késés az utat növeszti.”

Eme szörnyű és pokolbugyrokon, fekete örvényeken átvezető' utazás Várkonyi Nándor könyve, Az ötödik ember.

801