Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Szepesi Attila: Egy életmű körvonalai

„aratatlan mezőket”, s írta meg végül máig is legnagyobb hatású (és nevét a széles olvasóközönség körében ismertté tevő', ó'sformájában 1940-ben publikált) művét, a Szíriát oszlopait, melyet barátja - egyszerre tanítványa és mestere - Weöres Sándor egy tréfás levelében „stiriai oszlopnak” nevezett. (Várkonyi maga elemzi önéletírásában a barátai közül Jegnagyobbszabású ingéniumnak” mondott Weöreshöz való viszonyát: a nálánál jóval i fjabb poétát beavatta látomásaiba, így kétségkívül hatott rá, ám Weöres tanította meg a csapongó, szertelenségre hajlamos mestert a kemény, koncentrált munkára.)

Sem a világháború, sem az azt követó' tragikus és bornirt események nem segítették Várkonyi Nándort nagyszabású tablóképe kibontásában. Dolgozni ugyan folyamatosan dolgozott - toldotta-foldotta a Sziriatot, s a hatvanas évekre elkészült a trilógiának szánt mű folytatásaival is -, ám a megjelenés leghalványabb reménye nélkül. S ha volt is egy szűk tábor, mely életművét szerette és a szerzó't számon tartotta, vele is - miként távoli szellemrokonával, Hamvas Bélával - az történt, hogy miközben a legendája formálódott, titokban kiteljesedő' műve az idó' perifériájára került, áramköreinek nem sikerült bekapcsolódniuk a nemzetközi kutatáséba, s amikor műveinek rendszeres publikálása megindult (a kilencvenes évek elejétől) már csak hellyel-közzel lehetett pótolni a tragikus mulasztást. (A sors fintora: tudomásom szerint történt néhány próbálkozás a Várkonyi-mű külföldi közzétételére, ám többnyire sikerteleiül vagy félsikerrel, mert az általa vizsgált terület az idők során egy német szélhámos, Dániken jólfizetó' és szenzációkat pufogtató vadász- területévé vált, s a nyugati könyvkiadás pápái számára egy mű mélységei teljesen érdektelenek, őket csak a könyvek eladhatósága érdekli...)

A Sziriat oszlopaiban szerző az emberiség írott története előtti korba néz vissza, s a fennmaradt mítoszok, mára mesévé halványult eredetmondák (vízözön, Atlantisz, kos és kettősbalta, törpenépek, stb.) s a világszerte megtalálható romos kőépítmények vizsgálata közben kimondja: a korai ember a maga kozmikus környezetét ismerő, a maga isteni származásával és teremtő erejével tisztában levő lény volt (nem valamiféle csetlő-botló, az eseményektől sodortatott féldebilis emberállat, ahogy a suszterfilozófiák sugallják), s korai története ennélfogva sokkal tartalmasabb, felismerésekben gazdagabb s időtartamát tekintve hosszabb, mint azt a szaktudományok képzelik.

Várkonyit (akinek néhány megállapítása valóban vitatható, s aki olykor egymással vitatkozó, egymással szöges ellentétben álló nézeteket is közzétesz) igencsak kikezdték eme műve miatt. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy gyanútlansággal vádolták - erősebb szavak is elhangzottak pedig - holott egész életműve egyetlen félhangos töprengés, és alig van olyan állítása, mely után ne tenne oda egy-egy kérdőjelet. Egyet bizton állíthatunk: ami kultúránk előidézőjének időtartamát illeti, a legújabb tudományos vizsgálódások - finoman szólva - csöppet sem cáfolják az ő állításait, inkább azokat igazolni látszanak.

1995-ben (szintén két évtizednyi késéssel) jelent meg nálunk az angol régész és kultúrhistorikus, Colin Renfrew alapvető műve, A civilizáció előtt (Before Civilization), melyben a szerző a legújabb kutatások eredményeit summázza a szénizotóp (c-14) bomlására alapuló vizsgálódások tükrében. Hosszas, a régészet történetét áttekintő, az ifjú tudományág tévedéseit és részeredményeit sorra vevő szemléje végeztével Renfrew kimondja:,Hegtöbbünket ab797