Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet
esetenként a harmadik nemzedékhez tartozó kisgyerekeket találjuk. Újabban felmerült olyan vélekedés is, hogy e temetőkben nem a nagycsalád rendje tükröződik, hanem a rangfokozatoké. A korai határozott ellenvélemény kinyilvánítása helyett óvatosan azt kell mondanunk, hogy eddigi tapasztalataink ellentétben állnak a nagycsalád létezését elvető feltételezésekkel. Talán inkább arról van szó, hogy e családokban kevesebb vérrokon élt együtt, de több volt a csatlakozott távoli rokon, esetleg befogadott idegen. Ebben az esetben a nagycsalád tartalmilag közelebb állt a latin família szó által jelölt fogalomhoz. írott forrásaink, okleveleink tanúságát figyelembe véve hasonló következtetésekre juthatunk. Már Szabó István arra figyelmeztetett, hogy korai okleveleinkben, az egyházi összeírásokban az apa-fiúk összetételű, lényegében a kisgyerekekkel három generációs családforma mellett a fitestvérekból álló két generációs család is szokásos volt. A dömösi apátság oklevelében (1138) közepes méretű nagycsaládok szerepelnek. Pl. Simur faluban hét adózó mansioban 22 nevet számláltak elő, ami azt jelzi, hogy általában három felnőtt férfi esett egy háztartásra. A csatári apátság falvaiban (1140 körül) is éltek nagycsaládok, ahol a házastárs szülők fiaikkal, leányaikkal, valamint más rokonaikkal (cum propinquis suis) éltek együtt. A Baranya megyei Szeles prédium (később Udvard, ma Pécsudvard) szolganépeit felsoroló 1181 évi oklevél szerint a településen 27 mansio libertinus élt 20 fiával, majd fel is sorolta a szolgákat és gyermekeiket: „akik közül Petus két fiával, Abazo, Hoda, és Haioude a fiaival, Huitec és Memen dicséretes módon gondozzák az udvarházat, fűtik a szobát, összegyűjtik a szénát; Kapu a fiával és Caphurde szövők, Maradék a fiával és János a két fiával kovácsok...”. A szolgacsaládok ilyen megjelenése (cognatiok) korai okleveleinkben nem is ritka. Mégsem számoltak velük eléggé a történészek. A régészek pedig még kevésbé. Inkább a középrétegek között tételezték fel a nagycsaládok jelenlétét. Ezzel viszont a történészek voltak adósok. Zsoldos Attila vizsgálatai a váijobbágyság intézményével kapcsolatban sokat törlesztettek ebből az adósságból. Az ő példái közül egy zalai várjobbágy nemzetséget emelhetünk ki: János hadnagy nemzetségét (de genere Johannis maiores exercitus). Az oklevél három apától leszármazott hét Boc falui várjobbágy öröklött birtokának eladását hagyta meg írásban. Az általuk használt de genere kifejezés azonban nem igazi nemzetséget jelöl, hanem inkább egy nagycsalád alkalmi megjelölését. János hadnagyra emlékeztek így a megkülönböztetést fontosnak tartó családtagok, aki nyilván tekintélyes személyiség volt a maga korában. Ez esetben tehát az unokák együttélő kiscsaládjait említik, ami a de genere jelöléssel mégis háromgenerációs nagycsaládot feltételez. Leszármazásuk számon tartása a továbbiakban akár igazi nemzetség alapját is képezhette volna. A kettő, esetleg három generációt magába foglaló családforma megvolt a cseheknél és a lengyeleknél is. Bár az újabb szakirodalom nem nagycsaládoknak, hanem házközösségeknek nevezi Őket, ugyanazt a formációt jelzik, mint a magyar oklevelek cognatioi. Általában minden társadalmi rétegben előfordultak. Gyakori formájuk volt a felnőtt fitestvérekból, nőtestvérekből és távolabbi rokonokból álló család, melynek neve bracia niedzielni (fratres indi- visi), azaz nem osztozkodó testvérek voltak. A másik családtípusban az apa és felnőtt fiai-lányai maradtak együtt. E családok jogszokásainak évszázados 779
