Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet
fennmaradására nálunk Tagányi Zoltán mutatott rá. A nem osztozkodó testvérek családjai a közös vagyont birtokló rokonokat tömörítették. E családtípus kialakulását az elszegényedéstől, birtokelaprózódástól való félelem mellett az is erősítette, hogy mivel csak egy családtagnak kellett katonai szolgálatot teljesíteni, így kevesebb férfi lett katonaköteles. De a visszaháramlási jog ellenében is segítette a birtokosokat a nagycsalád (az örökös nélküli birtok a királyra szállt). A nyugat-európai viszonyokra a néprajzosok és jogtörténészek kutatásai után egy ideig Marc Bloch eredményei voltak irányadóak. Ő Bajorországra vonatkozó kutatásai során úgy találta, hogy a 11. században egy fedél alatt 15 személy is élt. Egyetlen adata a niederaltaichi kolostor annaleséből származott. Ennek alapján elsietett volt a nagycsaládok gyakori meglétére következtetni, bár általában a kiscsaládot a szociológusok a polgárosultabb időszakkal kapcsolták össze. Fontosabb adatokat bányászott elő Ludolf Kuchenbuch, aki a prümi apátság 893. évi összeírását vallatta. Az ő kutatásai alapján az derült ki, hogy normál esetben egy-egy kiscsalád élt egy-egy mansuson, de előfordult, hogy két, sőt három kiscsalád is művelte a házhoz tartozó földet. Ennek oka az volt, hogy a paraszti birtok quasi-öröklődésével felosztódtak, felaprózódtak a mansusok. Ha együtt maradtak a kiscsaládok, akkor látszólag megmaradt az általuk művelt földterület egysége. A részletadatokat Heinrich Fichtenau foglalta össze. Megállapította, hogy általános volt a két generációs nagycsalád, melyben a szülők és gyerekek mellett házasulatlan nővérek, a félj anyja és unokák is éltek. Mi ezt a típust három generációsnak mondjuk. Ezek a családok Picardiában, Bajorországban és másutt is, ahol megfigyelték őket, állandó változásban voltak. Hol kialakult a nagycsalád, hol kiscsaládokra bomlott. Akiscsalád fejének halála után gyakran a feleség lett a gazdaság vezetője, vagy ha voltak felnőtt fiai, egy közülük átvette a vezetést, családot alapított. Vele maradt az anyja, és esetleg más rokonok is a házban. így volt ez Prümben, az itáliai Farfa kolostor birtokán Donatulán. Az írott forrásokból megismerhető formák tehát nagyon változatosak. Gyakran nehéz is megítélni, hogy melyik családformáról van szó. Ha azonban nem feledkezünk meg a már megfogalmazott definícióról, akkor nyilvánvaló, hogy a nagycsalád valamilyen változatával kell számolnunk az ilyen cognatiok esetében. A nagycsaládok léte, kialakulása a kora középkori gazdálkodás viszonyai között természetes folyamat volt, hiszen a hatékonyabb termelést segítette lő, megakadályozta az elszegényedést és védelmet nyújtott a magukramaradot- taknak. Ugyanilyen természetes volt az indőkénti leválás is, új kiscsaládok kialakulása. Még egy oldalról meg kell vizsgálnunk a kis- és nagycsaládok meglétére vonatkozó régészeti forrásokat. A két típus előfordulásának lehetőségéről a településrégészek is véleményt nyilvánítottak. A nyugat-európai, Meroving- kori nagy, hosszú házakat általában a tűzhelyek száma szerint szokták rokon kiscsaládok közös lakhelyének tartani. Ilyen házakat a Kárpát-medencében még nem találtak. Nem is valószínű a létezésük. A kis méretű, földbe ásott gödörházakról pedig az a vélemény, hogy nem lehetnek nagycsaládok lakásai (Bartha A. Laszlovszky J.). A nagycsalád azonban nem jelenti feltétlenül a szó szerint egy fedél alatt élőket. A közös gazdálkodás, az egy telken élés a 780
