Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházi Károly: A honfoglaló magyarok és a régészet
fogható meg, hiszen a kormegállapítás a sírleleteken alapul. A gazdag magányos sírok többnyire egy előkelő nemzetség egykori jelenlétére utalnak. Az egyszerűbb fegyveres, főleg kétélű kardos harcosok magányos sírjai ritka kivételtől eltekintve (Kunágota, Sepsiszentgyörgyi, jelen ismereteink szerint a 10. század közepétől figyelhetők meg (Budapest-Mexikói út, Csornád, Beszterec-Gyalaptanya, Marcellháza, stb.)). Ezek a magányos, nyilvánvalóan férfi sírok gyakran kimutahatóan a fejedelmi szállásfőldeken tűnnek fel. László Gyula és nyomában Bakay Kornél fegyveresek segítségével rajzolta meg a fejedelmi hatalom kiépülését. Ezen elmélet nagy szépséghibája, hogy minden egyes kardos temetkezést a fejedelmi kíséret harcosaihoz kötött, ami nyilvánvalóan bizonyíthatatlan és lehetetlen. A kardok legfeljebb a fegyverzet modernizálását jelezhetik. Bakay felfogásának más része azonban ma is érvényesnek tűnik: ezek az egyszerű fegyveresek képezhették a társadalom középrétegét, akik 50-60 évvel későbben, I. István király törvényeiben már miles terminussal jelennek meg. Milesei, katonái pedig nemcsak a fejedelemnek, de az egyes nobiliseknek is voltak. Mi több, kötelesek voltak katonát kiállítani. A legkorábbi kardos vitézeket a milesek elődeinek tekinthetjük. Ok viszont nemcsak a hon védelmét látták el. Békében a várak és a nagy nemzetségi birtokközpontok felügyelete is rájuk hárult. Az alávetettek tömegéből ők is kiemelkedtek. Ok is megpróbálták külön- vagy felülállásukat a temetkezéskor is kinyilvánítani. Többségük azonban megmaradt társadalmi csoportjának tagjaival és velük együtt temetkezett (Székesfehérvár-Bika- sziget, Szob-Kiserdő). Társadalmilag hasonló, vagy azonos állású harcosok nyugodtak a Kecel- vádéi temetőben, amelynek éppen felső korhatárát jelzi a kétélű kard, vagy a kardot és korábban szablyát használó vitézek közös temetőiben, Szob-Vende- linen, Székesfehérvár-Demkóhegyen. Ezért a magányos, egyszerű könnyűfegyverzetű harcosokat a későbbi miles réteg honfoglaláskori előzményének tartjuk. Ok a kíséretek tagjai, az akkori barbár uralmi rendszer „középkáderei”. Ilyen összefüggésben számíthatunk ill. számolhatunk magányos temetkezéseikkel (Hajdúböszörmény-Vid, Budapest-Soroksár, Budapest-Szentlő- rinc, Dunaújváros, stb.). A vagyonosak magányos temetkezései nemcsak az első nemzedékben mutathatók ki. Valószínűleg töretlenül élt a szokás a királyság első századában is, mint erről a Kristó Gy. által összeállított okleveles adatok is tanúskodnak. Pl. a Baranya megyei Becen falu határjárásában határjelként említik Becen feleségének sírját. Az adatból ítélhetően Becen úr faluját a környezete a tulajdonos nevéről nevezte. 0 pedig feleségét nem a templom mellé, hanem egy hangulatos domboldalra temettette. Módszertanilag tehát a magányos sírokban a végleges letelepedés után inkább a társadalomtól elkülönülő, kiemelkedő gazdagokat kell keresnünk. Az ideiglenes megtelepedés viszonya között e szemponton kívül azzal is számolnunk kell, hogy a tovaköltöző családok felhagyták temetőiket, és 1-2 sír kegyeletes ápolásáról lemondva, az új helyen nyitottak új temetőt. Ebben az összefüggésben a magányos sírok az ideiglenességet, a rövid ideig való tartózkodást sugallják. László Gy. a Budapest körüli sok magányos sírt vagy kis temetőt azzal magyarázta, hogy a téli és a nyári szállás közt váltogatva lakhelyeiket, kit az egyikben, kit a másikban temettek el. Ez a magyarázat azért nem valószínű, 775
