Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Hajnal László Gábor: "Nyári ruhádban, a gyöngyfehérben..." - Latinovits Zoltán emlékezete

novitsot nem próbálták meg helyes irányba terelni, hanem ájuldozó cikkeikkel még lovat is adtak alája. Alighanem azt érezték, hogy a színpadon egy jelentős egyéniség ágál. Bárdos Pál azzal magyarázta Latinovits sikereinek titkát, hogy ’démona különböztette meg a többiektől. Félre a tapintattal; a betegsége... Hányszor, de hányszor neveztük korunkat őrültnek... Latinovitsban korunkra ismertünk...’ (Magyar Nemzet, 1991. június 20.)

Nem titok, hogy Latinovits valóban beteg volt. Csakhogy ha beteg művész van is, de beteg művészet nem létezik - ez is az esztétika egyik evidenciája. S pláne nem hiszek abban, hogy Latinovitsot egyúttal a Kádár-korszak egyik áldozatának is tekinthetnénk, mint ahogyan sokan annak akarják feltüntetni. (...) Távol áll tőlem, hogy a pártállam kultúrpolitikáját védelmezzem, mégsem látom indokoltnak, hogy egyesek Latinovits tragédiáját erőnek erejével az akkori évek politikai viszonyaival magyarázzák. Hiszen az ő tragédiájának legmélyebb oka magában a személyiségében rejlett. Éppen ezért megdöbbenve olvastam a Magyar Nemzet 1991. június 26-i számában, hogy ’A Petőfi Színház... meghívásos drámapályázatot hirdet. A kiírás sem tematikus, sem műfaji megkötést nem tartalmaz, de a színház sugalmazza a fölkért szerzőknek, hogy műveiket lehetőleg Latinovits Zoltán példa értékű, tragikus sorsa ihlesse...’

Példa értékű'?'?'? Mire?! Mire példa értékű?”

A papírra vetett gondolatok - lettek légyen azok bármennyire is szélsőségesek - a közlési szabadságot dokumentálják, s éppen ezért nem tartjuk célravezetőnek a lebunkózó disputát. Ugyanakkor a hallgatást, fejbólintgató belenyugvást sem véljük elfogadhatónak, noha régi törvény, hogy ízlésekről és pofonokról fölösleges vitatkozni. Most viszont a gusztusok meg az ütlegelések egészen sajátosan párosulnak, hiszen emlékezzünk csak komótos tárgyilagossággal: 1973-ban jelent meg először alig tízezer példányban a KÖD- SZURKALÓ - és gyakorlott kezek pillanatok alatt eltüntették, olyannyira, hogy a nagyobb könyvtárak többségébe sem kerültek a „köteles példányok”. Mekkora pergőtűzbe került ez az önvallomás, szinte az összes fő-ügyeskedő csatarendbe szerveződött, botrányt kiáltoztak, pedig... Kétségtelen, hogy Latinovits - nyugodjék békében - érzékeny, goromba, sértődékeny, büszkén gőgös ember volt, de csak a buták, akamokok, tehetségtelenek a jólétüket, hatalmukat féltők tartottak tőle, és halála után méginkább ráspolyozták koronáját. Az országos napi-, hetilapok, folyóiratok munkatársainak tucatjai a hetvenes évek közepén nekiveselkedett szorgalommal emlegették a magyar nép elévülhetetlen bűneit, s ennek ürügyén „odapörkölgettek” Latinovitsnak is, mert Arany Jánost, József Attilát, Ady Endrét, Nagy Lászlót mondja a pódiumon, a rádióban, így próbálva egyensúlyozni Komlós János - hajdani AVH-s tiszt - gúnyolódásait, a Mikroszkóp Színpad alpári cinizmusát. Nacionalistának nyilvánították, mert március idusán szíve fölé tűzte a nemzeti színű szalagot és a Himnusz éneklésekor vigyázba állt: Balsors akit régen tép... - pontosan értette a szavak könyörgését! A HITEL 1991. szeptember 3-i számában Török Tamás arról írt:

,Akik ezt az országot bizományba átvették, egy idő után már nem féltek senkitől, csak az átadó oroszoktól és tőle. Az alattvalók közül tőle egyszál magától: bűvölő hatásától, amelyet álmaikban maguk is keltettek olykor, a maró, fröcsögő panaszaitól és vádjaitól, no meg emberfeletti, irracionális atomerejétől. Én első találkozásunk előtt, még a hatvanas évek elején, egy őt

748