Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Hajnal László Gábor: "Nyári ruhádban, a gyöngyfehérben..." - Latinovits Zoltán emlékezete

szerepeltető rádiófelvételemre készülve féltem tőle, talán néhány napig, de ők, az államrezon képviselői még a halála után is féltek. Ezért intézték a temetését távol a fővárostól, balatonparti halála helyén, kapkodó sietséggel és titokban, úgy, hogy csak néhány száz jólértesült pesti autós és kíváncsi helybéli nyaraló ért oda végül. Akik féltek, attól féltek, hogy százezrek mennek el, a legtöbben fiatalok, mind a Krisztus-, Ady- és Latinovits pártiak, a sor vége a Balatonba torlódik, még majd kicsap mély gödréből a magyar tenger. Nem volt elég ’56, néhány ügyetlen és egykét ügyes politikus miatt, most jöjjön még ’76 is, egyetlen szerencsétlen halott ripacs miatt. Ezren sem voltak ott. Bölcs és előrelátó volt a hatalom, könnyebb előre ideólógizálni bizalmasan, mint gumibotozás és esetleges lövetés után nyilvánosan.”

A rádiós rendező szolid kegyelettel pörgette vissza az idő kerekét, említést téve arról, hogy Latinovits halála után alig egy évvel emlékműsort készített az Egyetemi Színpadon, de a méltónak ítélt pályatársak közül sokan nem akarták, merték vállalni a közreműködést! Öt előadás után aztán be is tiltották az egészet, mert a színész igaza pánikolta a bágyadt hazudozók csapatát. De a félelem maradt! A legenda sem csorbult! Beke Albert szerint sikerének titka az ízléstelen emberek nagy száma! Meglehet, hogy így van, a különféle, fogcsikorgatva adott hivatalos, állami díjak dacára is, sőt ez utóbbi esetekben a figyelmetlenséget bizonyítja többszörösen a név „cs”-re végződő elírása. A Balázs Béla-, az Érdemes Művész Díjak oklevelein úgy szerepel: Latinovics! Talán a bosszantáshoz tartoztak ezek is, miként a rafinált szurkapiszkák özöne. Nem lehet véletlen, hogy a Bozzi-úr előadásról írott népszabadságbeli kritikát később ismeretlen tettesek kivagdosták a sajtótermékeket gyűjtő és őriző raktárak példányaiból. Különös sorsa jutott az 1977-ben készült emlékfüzet is (Ablonczy László szerkesztette): az elkészült negyvenezer példányt zárolták, még Széchenyi Könyvtárba sem jutottak el a köteles példányok, noha olyan ismert toliforgatók szerepeltek benne, mint Nagy László, Sütő András, Illyés Gyula, aki azt sóhajtotta:

,Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes sorsú zsenit, őt sem tudtuk megtartani. ”

A Szabó Dezső fogalmazta figyelmeztetés, hogy a zsenik sírján dudvák és barátok nőnek, azért elévülhetetlen, mert az emberi jellemtelenség is örökérvényű. Valaki egyszer összeszámolta, hogy József Attila halála után hányán beszéltek dicsekedve arról: pénzt adtak a nyomorgó költőnek. Amennyiben ez igaz lenne, a „Havi kétszáz sose telt...”-ről panaszkodó poéta tulajdonképpen hihetetlen összegeket kapott ismerőseitől, támogatóitól, de sajnos ezek a dicsekvések - többnyire - kegyeletsértősen hazugok voltak. Latinovits Zoltán sem védekezhetett a földi létből kijelentkezése után az ellen, hogy mennyien és mifélék tolták előre magukat: mi szerettük, segítettük a Játszó embert”. A színész papírra vetett vívódó töprengései azonban mást bizonyítanak.

Ha valaki veszi a fáradságot, és végiglapozza a Ködszurkáló, a Verset mondok, a Bagó story című dolgozatokat, életrajzi, szakmai vallomásokat, majd türelmesen elolvassa a vele-, illetve róla készült interjúkat, s mindezek után kézbe veszi Ablonczy László, Ruttkai Éva, vagy a Szigethy Gábor könyveit, könnyes lesz a szeme. Különösen az elfogulatlanul rokonszenvezőké, akik szerették hallni, nézni, bár Beke Albert szerint a művész modorosságának ismételgetése j.csupán az ízléstelen emberek nagy számát bizonyítja”. Sokan

749