Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Beke György: Magyar zarándoklat Rómába
Ekkor szólal meg Arany János: „Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha ó's eredeti eposzunk? Vajon a nép, mely dalteremtő képességét mostanáig megtartotta, sőt egy pár becses románcot mutathat fel, a nép, melynek tündérmeséi, műalkat (kompozíció) tekintetében bármely népfaj hasonló beszélyeivel kiállják a versenyt, mindig oly kevés hajlamot érzett-e a mondái s történeti költemény iránt, mint napjainkban?” Magyar Kalevala? Magyar Kalevipoeg? Arany János soha nem lázadt Krisztus ellen, szelíd híve volt mindig, és kálvinistaként is tisztelte a katolicizmust. Nem a kereszténységet okolja meg- szegényedésünkért, hiszen a keresztény vallás teijesztése „csak a hitregéknek üzent hadat”; nagyobbveszteség volt a magyar történeti tudat elvesztése később, Anonymus idején vagy Mátyás király fényes korszakában.Mert a németek, lám, megőrizték a maguk Nibelung-énekét, Mátyás idejének eposzszerzői azonban a „latin história nyomán” énekeltek „bibliai tárgyat, erkölcsi ösztövér tanulság kedviért, regényes tárgyat, idegen irodalomból kölcsönözve”. Pedig ott volt az eposzba illő magyar hősök egész sora, Lehel, Botond s még annyian, volta, magyar „homéri helyek” is és Shakespeare tollára méltó magyar drámák. Az idegen krónikások emlegetik is a hajdani magyar énekmondókat, beszél róluk magyar krónikás is, Béla király névtelen jegyzője, de csak emlegetik a „csacska meséket”, énekeket, nem mentik át az írásos magyar műveltségbe. Veszni hagyják őket a múlt ködében... Pedig egyszerűbb és könnyebb lett volna beépíteni ezeket a jövendő nemzeti műveltségbe, mint Rómában az üldözött keresztényekkel elfogadtatni a pogányok obeliszkjét Héliopoliszból. Csakhogy értem meg a történelem menetét a Vatikán „udvarában” - éppen a három évszázados keresztényüldözés adott időt az antik világ és a kereszténység szimbiózisára. Az üldöztetés korszaka egyben az együttélés ideje is, mikoron Krisztus örökösei megismerték, megszokták, megőrizték mindazt, amit a régi rómaiak kultúrájából - hitbéli engedmények nélkül - megtarthattak. Maga Konstantin, a nagy császár - kit ez a tette sorolt a történelem nagyjai közé - 313-ban szabadította fel a kereszténységet, dj3 ő maga csak évtizedekkel később, 337-es halála előtt keresztelkedett meg. így tehát a régi római vallás híveként adta ki a kereszténységet a római vallással egyenrangúnak nyilvánító milánói ediktumot és kezdeményezte a niceai zsinat összehívását. Ilyképpen „beleszólt” a kereszténység akkori legfontosabb vitájába: a kisázsiai Niceában az egyetemes püspöki gyűlés (az arianizmus nézeteivel szemben) Krisztus Isten voltát, az Atyával való egylényegűségét és örökkévalóságát mondta ki. Rómában a nép körében érlelődött be előbb a keresztény hit, mielőtt a császár Krisztus hívévé vált volna. Nálunk a hitváltás gyorsabb, szenvedélyesebb és türelmetlenebb volt. Még akkor is igen gyors ütemű, ha már István apja, Géza fejedelem eljutott a kereszténységig. Felülről, a királyi udvarból indult ki, a népnek még aligha voltak közvetlen élményei a keresztény hitről. Előzőleg nem volt keresztény- üldözés, nem voltak keressztény vértanúk. Gellért püspököt népi, pogány 738
