Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - G. Komoróczy Emőke: "Nem léteznek méltánytalan helyzetek, ha vannak méltó emberek"

kíván. Végül ők maradnak egyedül a porondon: „a tanúk s a barátok / után sor kerül a sorstársakra is / az apák / s a testvérek következnek / a hitvesek / a megtagadott szeretők / s végül az édesanyák”. A kivérzett országban most már mindenki sejti: lefejeződött a vértelen forradalom! A nép által választott, majd a nép által bukásra ítélt Hatalom utolsó óráiban egyre kapkodóbb és erőszakosabb: „könyörtelen a bukásra ítélt hatalmak / küldetéstudatba bújtatott / csillapíthatatlan szorongása”.

Ez történt velünk... Most is, mint már nem először történelmünk során, messze illantak délibábjaink. „Nyolcvankilenc félárbócon. / Gyászom: gyalázat. / Ötvenhat - féltérden” (Térdárnyékban). S most 1994-ben (amit az 1949 inverziójának is felfoghatunk - meghökkentő párhuzam!) újra egy „szabadon választott diktatúra” elé nézhetünk. „A jövő kimerevített múltidejében / járni tanul / az elnyomorított kislányka-láb / simogatni a csigolyaroppantó kéz” (csikorgó). Elvégre az élet, a történelem - szakadatlan körforgás. Farkába harapó kígyó. Ami „vég”-nek látszik, az valójában már ,kezdet”: .gyönyörűen zavaros az élet / s könyörtelen szakadékba fut / minden út / és minden sors (...) gyönyörűen zavaros az élet / visszaveszi mind az adott szépet / s száz marékkai / szólja ismét szerteszét / s gyönyörű az új kezdet: a vég” (Új kezdet).

A kötet már 1993-ban lezárva megjelenésre várt - tehát semmiképp sem „gyanúsíthatjuk” költőnket azzal, hogy az azóta bekövetkezett fordulat ismeretében írta ezeket a verseket. Sajnos, az élet „utolérte” próféciáit! s ma már éljük is a farkába harapó kígyó egyszerre vég- és kezdetét!

A költő - elszakadván az empirikus valóságtól - már-már metafizikai mélységekhez jut el: az élet általánosabb törvényszerűségeinek megfogalmazásához. Nem hisz többé a világ megvált!oztat)hatóságában; ezért inkább a saját léthelyzetével próbál szembenézni. Két Don Quijote-verse is jelzi: tisztában van a valóság silány, az érdekcsatákba alámerülő voltával, mégsem adja fel .„szélmalom-harcát” - új s új küzdelemre indul az eszmei-szellemi-eti- kai értékek védelmében. „Indulnom kell nemsokára” - biztatja magát annyi kudarc után; bár az emberek csak .„szélvitorlák”, / csak latrok, csak léhűtők / csak kurvák”, mégis adni kell nekik „ valami emberibb verőfényt / reményt vagy vágyat / de értükvalót”. Ezért utasítja vissza a józan eszű, Sancho Panza kissé alacsonyröptű praktikus tanácsait is: „gebém hűséges horpaszlüktetését / vagyis a soros pofára esés / s a megverettetés jogát / jó Sancho, hagyd meg nekem” (Donkihóte belépője, elbizakodott fegyverhodozóhoz) Ha minden ellene szól is, ő (még) bízik önmagában; abban, hogy a benne rejlő Ige kibontásra vár - hiszen mindannyiunkban lappang valami mélyebb ,„sors-feladat”, amit nekünk magunknak kell megtalálnunk: „Véghetetlen sorsom folyosóján / megtestesülésre várva / állok porló csontra vetkőzötten - / bábom a lét szarkofágja” (Inkarnáció).

Néhány versét barátainak ajánlja — a közös nemzedéki sors lecsupaszított, kedvetlen állapotrajzai ezek. „Elröpültek a rózsák / féllábú ősz biceg a fosztott trónterembe”, „penészzöld, nyirkos utálat veri a tájat”; így 40 körül már fogy a remény... Csak „egy szárnycsapásnyi levegőt” szeretne még „a felfüggesztett nyárból”; de lehet, hogy már ennyire sem jut: „Vodkáspalackban őszirózsaszál. / Torkomban lúg az elivott jövő. / Lélegző vakolatdarabokat / szakít le szívemről az ég”. Ugyanakkor tudja: ezt is - mint a megaláztatásokat - egyenes derékkal kell elviselniük: „Nem léteznek méltánytalan helyzetek, ha vannak

668