Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - G. Komoróczy Emőke: "Nem léteznek méltánytalan helyzetek, ha vannak méltó emberek"

méltó emberek”. Csak ők, a méltók, élhetik túl az ezredvégi „apokalipszist” a gyűlölködés-marakodás-fogcsikorgatás szörnyű poklát (Egy szárnycsapást - Horváth Péternek, Balog dalok - Madarászi Lászlónak, Biztató - Tóth Csabának, És lészen újra - Németh Gyulának).

Mindezek ellenére költőnknek van néhány meghitt, „ünnepi” pillanata is - többnyire azok, amelyek a téren és időn kívüli csendben fogannak. Néhány feledhetetlenül kedves versben idézi meg volt szerelmeit. Meleg egyszerűséggel szól ,jó társá”-ról, s a család meghitt hangulatáról - végül is ezek az „egyszerű” és tiszta érzelmek jelentik a megtartó erőt mindannyunk számára az élet keserves küzdelmei közepette. Az Idő „pátosz nélküli ünnepét” leginkább „egy szép öreg”-ben látja megtestesülni, „ki minden vasárnap reggel / ünneplő ruhába öltözik, / aztán csak ül / ül egész nap a széken (...) gubbaszt az örökkévalóság küszöbén”. Annakidején ez a mai kiegyensúlyozott öreg is megszen- vedte-megkínlódta a maga életét, túlélte a történelem szörnyűségeit; mégis, most már túl van mindezen. Jelenlétével arra int: nekünk is ki kell bűnünk mindazt, ami sorsunkkal jár; nem hátrálhatunk meg saját nehézségeink előtt... (Szederinda, Szerelem, A zöld tónál, Balassi imája, Majoranka, Péter, Az örökkévalóság küszöbén).

Dómján Edit sorsa mély töprengésre készteti: vajon meddig készült „az utolsó premierre”? Épp negyven éves költőnk is - nyilván megfordult fejében nem egyszer: érdemes-e tovább...? „A túlvilág kontójára / ugye meghív egy teára?” Majd Cseh Tamás modorában: „kinyírom-irtom önmagam / vagyok haszon- s hazátalan / jelzőtűzfüstként szállók el / megláthat az ki rám figyel / jelzőtüzemre ki figyel”. De a csakazértis daca erősebb benne annál, hogysem megadja magát: „mert vége nincs mert nem szabad / önként lehajtani nyakad” (Erleánder Dómján Edit sírhalmára, Cseh Tamás-dalok).

„Hajlíthatatlan mosollyal” nézi „a hiábavalóság szomorú nyüzsgését / szapora semmittevését / siralomvölgyi buzgólkodását”. „Lilliput forgószínpadán” még epizódszerepet sem kíván vállalni. Vágya: „Kiállni szögként a deszka-magányba (...) Ostyaként fejed / fölé tartva az üres eget, / akár az Úr testét, / vagy csak egyetlen öröklét-illatú estét / egyensúlyozni holtig - / ha lehet” (Tízparancs).

Olykor-olykor a „Némaszájú”-hoz fohászkodik; bár korántsem bizonyos benne, hogy meghallgatásra talál: „Add meg nekem / az időt, amelyben / szabad akaratommal megtörténhetek / a helyet, ahová tékozlóként is visszatérhetek / a létem fölötti önrendelkezés kétélű pallosjogát”. Máskor arra kéri: „Uram, ha vagy, csördíts nagyobb / ostorral rám. /...) Neked még hinnék is talán, / ha hozzám szólna néma szád. / Uram, hitemhez adj hazát!” (Fohász, Ima a Némához, Könyörtelen).

A kötetből úgy tűnik: Szikra János válságpontra érkezett, mind társadalmi, mind magánemberi értelemben. Bejárta a hétköznapi tapasztalás útjait, s csalódott, mint általában minden konzekvens jellemű ember: a világban nem azok az elvek működnek, amelyekre egy humanista, eszmei beállítódású gondolkodó szeretné az életét felépíteni. Már-már „sorstragédia”- ként éli meg léthelyzetét, s szinte „gyönyörködik” benne, mint ahogy minden igazi tragédiában gyönyörködik a néző: katarziszt, megtisztulást ígér. „De szép is, / de szép a forró rejtelem, / a védtelenek vállalt kiszolgáltatottsága, / a megbillenthető jövő / korhadt pallója lábam alatt. / De szép a villám, / ha

669