Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - G. Komoróczy Emőke: "Nem léteznek méltánytalan helyzetek, ha vannak méltó emberek"
a század is összeroskad”. (Kőleves) Több versében is ugyanezen gondolat variálódik (Nem kellünk mi, írtál-e verset1?). A kötetben sok az önportré-jellegű, önszembesítő vers. A költő apró mozaik-versek sorában panaszolja: a maga poklát egyedül kell végigjárnia; nincs segítség, nincs visszaút (úton, után, tovább, stb.). Valamiféle otthonosság felé törekszik („de jó is annak, / ki otthon lehet”); de épp a hazatalálás lehetetlen: „nem sors a sors csak / élet / a haza nem haza / hisz bárhol inkább otthon”. „Torokgyík-idők” fullasztják, s már tudja: társadalmi értelemben semmi jót nem várhat (jövője annak lesz / akinek gonosz volt a múltja”). Szomorkás öniróniával veszi hát tudomásul: „Nincs jövőm. / Gyertyaszálam lekoppantva”. A porból mégis felemeli tekintetét, vigaszt a Magasban keresve: „én már csak az égre nézek / a csillagos égre” (ág - kalappal, Torokgyík-idők, Kárvalló). A versek alatt itt-ott évszám jelzi: közvetlenül az utóbbi évek fosztották meg minden reménytől; hiszen 1989-ben még bizakodott mind a nemzet, mind a saját sorsa jobbrafordulásában. „Fuldokló-mód” próbált szippantani „valami levegő-félét” - mint mi mindannyian - a „vélt nagy szabadságból”; de csakhamar fel kellett ismernie: „nem kellek én sem hát - nem kell senki a jövőnek a mából / ha szép jöttmentként kimagaslik lelke / a köznapian otthonos / a röghöz kötött emberárulásból.” Aki korábban nem vett részt az össznépi hazugság-összjátékban, annak számára ma sincs hely a nap alatt. Az 1990-es látszatgyőzelem már eleve önmagában hordozta a kudarcot: a kiépülő új hatalmi struktúra cserbenhagyta a népet, tehát a nép is - várhatóan, kiszámíthatóan - cserbenhagyja majd (írta ezt a költő 1991-ben!) a magaválasztotta új Hatalmat: „mondjátok megrészegült barátaim / terhe alatt a keresztnek hegyre / szeméthegyre / ki fog a Hegyre fölmenni?” (A tanú beszéde). Az elárult és leköpdösött nép, a Golgotára felkényszerítve, képtelen ,krisztusi” erőt és önfeláldozást tanúsítani -nem várhatja tőle senki, hogy Önmaga jelenének teljes feláldozásával „megváltsa” a jövőt! (Ilyesmit legutoljára Rákosi kívánt tőle: az „aranytojást tojó tyúk” reményében kellett az aznapi betevőjétől is megválnia!) A krisztusi sors újkori változatát legfeljebb néhány elszánt, önfeláldozó személyiség testesítheti meg - amit a Csengey Dénesről írt ragyogó ötsoros példáz: „hozzád / nincs köze hozzád ezeknek / elporladt testeddel teremtesz jövőt / ki időben léptél le / a csőcselék talapzatáról”. A testvérek következnek c. vers alighanem a kötet legsúlyosabb és legjelentősebb kompozíciója. Úgy hisszük, jelenkori politikai költészetünk egészében rangos hely illeti, illetné meg... Megdöbbentő képet rajzol arról az ún. „szalámi-taktiká”-ról, amit szintén a Rákosi-rezsimmel kapcsolatban szoktunk emlegetni; s amely az elmúlt négy év során mintha újra a legfőbb politikai eszközzé avanzsált volna! „A városállam szenátusa / melldöngetve bevonul a trónterembe / a múlandóság évkönyvében / új fejezet kezdődik kétségtelenül / először a szemtanúkat száműzik / a maradókat megvakítják / nyelvkitépés / rágalmazás / ítélőszék-alapítás / karó / kerék / egyszóval a régi bevált szerszámokhoz nyúl / a heréitek élén trónlovagló fő tirannus”. Fokozatosan megtagadja -,koncéhes hadsegédeivel” együtt - mindazt, amiért harcba indult: „megszépítik / tehát meghamisítják a múltat / kiközösítik a közösségalapítókat / rákönyökölnek a jövő damasztabroszára”. Aztán átszínezik a jelent, s máris egy olyan jövőképet bontanak ki, amit senki nem 667
