Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Fábián László: A "bornírt század"
Pontosan tudja, a materializáció kora mennyire nem tart igényt a szolgálataira, hiszen ezek a szolgálatok éppenhogy ellentétesek az anyagi javak megföllebbezhetetlen istenítésével, és nagyon jól érzékeli azt az anakronizmust, amit jelenléte mutat ebben a társadalomban. A poéta ugyanis, ha igazán az, nem pedig károgó vaíjú (ahogyan Táncdcd című verse minó'síti), leginkább most kéne, hogy legyen a hagyomány őrizóje, fólmutatója, az ember gonddal, áldozattal fólgyűjtött értékeinek védelmezője, most, amikor a világvégi kótya- vetyében minden pusztulásra ítéltetett. Most, amikor „nem nyílnak meg a vizek többé léptünk előtt” (Zsoltár az idők végéről), mert eleresztettük Isten kezét; most már a dal, a költemény csupán része a beteljesült apokalipszisnak, nem róla szóló prófécia: „vérzik a vers, vérzik a szó”. A „bornirt század” pojácája a költő - így is, úgy is. A Vízöntő-kor a ,látnokoknak farkasvakságot” hozott. „Az angyalok beszéde már alig hallható.” (Fekete mondatok) Ha mégis hallható volna, akkor sem érti, nem kívánja érteni senki: „...a költő ágálása már nem varázslat többé, csak fekete betű, bohóc-abrakadabra. ” A Vízöntő-kort a hagyomány úgyszólván a végítélet közvetlen fenyegetésének véli: a nagy devalválódások idejének, amikor az „idők jelei” nyilvánvalóvá teszik ugyan az ember eltévelyedését, útvesztését, de csak fölöttébb kevesen értik ennek a következményeit. René Guénon a tradíciót fölbomlasztó tendenciában kontinuusnak tekinti a materializációt, de méginkább a „kvantifikációt”. A „kvantifikáció”, amely a fékezhetetlen birtoklásvágy következménye, és - teszem azt - az ilyen-olyan gazdasági csodák igézetében valósul meg. A ,kósza igric”, ez a rímfaragó anakronizmus azonban éppen ezekben az ál-csodákban kételkedik, mára talán csak egyedül ő van tisztában vele, hogy a javak összmennyisége - termelés ide, termelés oda, kereskedelem, információs szélhámozás varázslatai ellenére - állandó; az állandó elkorázott megrablása nem igazi gazdagság, nem is vezet oda sohasem, csupán a föld, a természet kizsigerelése: „közgazdászok és augurok kufár magakelletése hiába, közel az idők vége”. Hadd tegyem hozzá, ezt a keserű zsoltárt irodalmunk egyik legjelesebb verselője, dallamokban legérzékenyebb igrice zsolozsmázza - szánt szándékkal kavarva bele a köznapiság bikkfa-nyelvét, melódiátlanságát. A gesztus, az indulat azonban hitelesíti, ahogyan - teszem azt - Juhász Ferencnél a tudományból átköltött nyelvezetet is. Nem véletlenül jutott eszembe éppen ez a név, 1994-es Világtűz című kötetét szoros rokonságot tartónak érzem a nála jóval pesszimistább Szepesi Attiláéval. Természetesen, tisztában vagyok a for656
