Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Fábián László: A "bornírt század"

mátum beli különbségekkel, a megállapítást ennek ellenére érvényesnek tartom. Sőt. Még kozmikusságukban is fölfedezni vélem ezt a rokonságot, jóllehet, Szepesi kozmikussága a tradícióból, az ős-mítoszokból táplálkozik, nem pedig korunk tudományos ismereteiből. És közös bennük az a bensőségesség is, ami a természet, az állat- és növényvilág rezdüléseihez fűződik. Szepesi Attila egyenest azt mondja ki, hogy korunk szentjei az állatok, védtelen ártatlanságuk a legnyilvánvalóbb mártíriumra kárhoztatja őket. Ok azok, akik a ,kósza igric” együttérzésére számíthatnak:

„Értetek egy templom épül bennem, titkos álmaimban, hol ti álltok kőszoborként körben, mint a hős királyok, szakállrezgő remeték és galambokhoz prédikálok”.

Éppen az állat kiszolgáltatottsága panaszolja föl legfájdalmasabban az emberi bűn súlyát, amely által életelemüktől fosztatnak meg anélkül, hogy bármit tehetnének mostoha sorsuk ellen. A „szent vadakat”, Isten pompás teremtményeit többé nem védi törvény, nem óvja szeretet, hiszen ez utóbbi amúgy is teljességgel kiveszett a világból. Juhász Ferenc a virágok előtt szégyenkezik mondván:

„bennetek a világegyetem van”.

Szepesi pedig arról beszél, hogy a világ rendjének bármilyen megsértése létrontáshoz vezet, az isteni szándék gáncsolása halálos vétek. Ennek elkendőzése a

„nagy kóklermutatvány: urnák és zászlók, bankok, mészárszékek és szeméttelepek, gazdátlan embemyájak és kongó vezényszavak”.

A „mennyiség uralma” (Guénon kifejezése) alatt az ember önmaga karikatúrájává lesz, a dolgok eluralkodnak fölötte, élete külsőségekké válik, mivel elveszti léttartalmát. Erre a Jkvantifikációra” rímelnek rá Szepesi minduntalan fölsorolásai; egészen pontosan: a kvantifikációban megnyilatkozó mellé- rendelésekre, a hierarchia hiányára. Ha szabad ezt az egyszerű fordulatot használnom: a kvantifikáció a kvalifikáció helyét foglalja el, az anyag mozgása helyébe lép a szellem mozgásának. Csakis így eshet meg, hogy minden önmaga ellentétébe fordul át, és az ellentét már ott feszül a főnév és a jelzőként melléállított melléknév között, hogy dehonesztálják egymást (ez ugyanis kölcsönösségben történik) „kultúrsintér”, „civil generális”, „tyúkszaros próféta”, „márkás hamiskártyás” stb, hogy pusztán egyetlen versből - Pityókos ének - soroljak néhányat. Mi sem lehet magától értetődőbb, ha a költő-bölcs, Weöres Sándor, akinek alakja egy indirekt portréban - A macskák kertje - is fölbukkan, ugyanígy az állatok felé fordul ebből az elembertelenedett világból. Abból a világból egyébként, „mely a költőfejedelmet mocskábafagyva a WC-n felejti” - meséli rezignáltan Az utolsó történetben ugyancsak Weöresről.

657