Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai

során jelentős szláv területek kerülnek tartósan (Horvátország) vagy ideiglenesen („Gácsország” - Halics) a magyar korona fennhatósága alá. Ezzel párhuzamosan megjelenik nyelvünkben a bán, a keleti szláv kapcsolatok nyoma lehet a kerecset. A lengyel-magyar dinasztikus kapcsolatok emléke a László keresztnév. A XIII. században keletről betelepülő alánok magukkal hozzák keleti szláv jász nevüket.

6. A XII. század után új szakasz kezdődik a magyar-szláv nyelvi érintkezésekben. Eddigre befejeződik az ország belső területein élő szláv lakosság nyelvi asszimilálása, körülbelül ugyanerre az időre lezárul a szláv alapnyelv végleges felbomlása, bár az egyes szláv nyelvek konszolidálódása, a „kulturális dialektusok”, majd az irodalmi nyelvek kialakulása még több évszázadig eltart, egyes helyeken mindmáig (vö. a többféle ruszin - bács-szerémi, kárpátaljai, kelet-szlovákiai, dél-lengyelországi - irodalmi nyelvi kísérletet vagy a szerb és a horvát irodalmi nyelvi „válást”). Előnyben voltak e téren azok a szláv népcsoportok, amelyeknek még a középkorban sikerült önálló államot alapítaniuk, (csehek, lengyelek, oroszok, bolgárok, szerbek, horvátok) akkor is, ha ezek az államok esetenként többszáz évig szüneteltették a működésüket (Csehország, Lengyelország, Bulgária, Szerbia) vagy „társországi” státuszba kényszerültek (Horvátország). Problémát okozott viszont, ha a kezdeti állam- alapítás túl nagyra sikerült (Kijevi Rusz), mert a sokféle ősszláv nyelvjárást fennállásának viszonylag rövid ideje alatt nem tudta integrálni, s amikor az Orosz Birodalom a keleti szlávok többségére a XVIII. században hatalmát kiterjesztette, kiderült, hogy az „orosz” öntudatú népek különböző nyelveken (mai terminológiával: ukrán, fehérorosz, nagyorosz) beszélnek és történelmi tudatuk is halványan kapcsolódik csak „az orosz városok anyjához”, Kijevhez. Az ortodox szlávok irodalmi nyelvi önállósulását késleltette az egyházi szláv hosszúra nyúlt használata. Az egyházi szláwal való szakításban élen járt a Litván Nagyfejedelemség, majd a Lengyel-Litván Állam keleti szláv lakossága (ők is „orosz”-nak - Rus’, Rutheni - hívták magukat), akiknek óukrán- ófehérorosz nyelve a Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelve lett, és mint ilyen, irodalmi nyelvi funkciókat is ellátott. Ez a potenciálisan a moszkvaival rivalizálni képes keleti szláv irodalmi nyelv azonban még a Lengyel-Litván Állam felosztása előtt nyelvszociológiái okokból elhalt. Ezt a tulajdonképpen szláv belügynek számító kérdést itt csak azért érintjük, mert az egyházi szláv tartós használata folytán a marginális érintkezések során a keleti szláv nyelvekből (vagy akár a románból) egyházi szláv szavak is átkerülhettek a magyarba (vladika ’ortodox püspök’, [hjramota ’alapítvány az elhúnyt lelki üdvéért’; szovjet ’tanács’). Az ilyen és hasonló, a szláv nyelvek egymás közti viszonyait bizonyos fokig elhomályosító tényezők ellenére a XII. század után a különböző szláv nyelvekből átvett jövevényszavaink már nyelvenként elkülöníthetők. A hazai szlávokat a magyarban továbbra is összefoglalóan „tót”-nak nevezik még sokáig, de e fogalom mögött nyelvileg már megkülönböztethető népek rejtőznek (szlavóniai horvátok, szlovének, szlovákok). Ettől kezdve tehát már nem általában magyar-szláv, hanem valóban magyar- szerbhorvát, magyar-szlovén, magyar-bolgár, magyar-lengyel, magyar-cseh stb. nyelvi érintkezésről beszélhetünk. Ezek az érintkezések már valóban kölcsönösek voltak: a magyar is nagy hatással volt a környező szláv

645