Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Zoltán András: A magyar-szláv érintkezések kezdetei és fázisai

Régi szláv jövevényszavaink legnagyobb tömege tehát szubsztrátum jellegű nyelvi kontaktusok eredménye, mintegy nyelvi örökség azok után a szlávok után akiket a magyarság a Kárpát-medencében a X-XI. században nyelvileg asszimilált. Ebbe a legrégebbi rétegbe tartoznak kétségtelenül (a nyelvemlékeinkben való felbukkanásuk időpontjától függetlenül) azok a szavak, amelyek a magyarban a szlávban még meglévő nazális magánhangzókat ff o) tükrözik, ezek ugyanis a környezetünkben éló' szlávok nyelvében legkésőbb a XI. században elvesztették a nazális rezonanciát és nyelvenként különböző módon egyszerű magánhangzókká váltak. Ilyenek például: csombor, donga, dorong, galamb, gomba, gerenda, goromba, göröngy, konkoly, konc, korong, lencse, lanka, munka, péntek, parancsol, porond, pisztráng, rend, rombol, szombat, szomszéd, szent, szerencse, tompa; a helynevek közül: Berente, Dombó, Dombró, Zombor stb. Ugyancsak a legrégibb rétegbe tartoznak azok, amelyekben a szláv c hang helyén a magyarban cs-t vagy t-t találunk, vagyis a magyar c megjelenése előtt kerültek nyelvünkbe: cser, cserje, csép, császár, cséve, cső, német; helynevek: Babót, Marót. Mivel a X-XI. században mind a szláv, mind pedig a magyar hangrendszer átalakulóban van, például a szlávban eltűnőben vannak a nazális magánhangzók, a magyarban pedig meg- honosodóban van a c, vannak egyrészt nazális nélkül átvett kétségkívül régi jövevényszavak, mint például a mészáros (de személynévként Menszáros is), a kenéz (ennek a családjába tartoznak a Kanizsa, Kenese helynevek is) vagy a pénz (a korábbi penez-bői), márészt néhány régi szláv jövevényszavunkban a szláv c-nek már a magyarban is c felel meg: acél, kóc, Beszterce. A magyar szóvégi ún. sorvadó magánhangzók (i, y, u, ü) lekopása körülbelül egyidejűleg történik a szláv jerek (b>i, h>u) eltűnésével a szóvégeken és a többi ún. gyenge helyzetben, ezért a magyar hangváltozás magával sodorhatott olyan szóvégi szláv magánhangzókat is, amelyek a szlávban egyébként nem lettek volna pusztulásra ítélve, például az olasz < szláv vlasi (ez annak a vlach névnépnek a többes száma, amelynek egyes számú alakjából az oláh származik, ret(e)k, < szláv retky (< redbky), másrészt - mivel a magyar hangváltozás csak a szóvégeket érintette - nem szóvégi helyzetekben a magyarban megőrződhettek a szláv jerek olyankor is, amikor helyzetüknél fogva a szlávban később kiestek: molnár < szláv mblynar (vö. pl. szerb-horvát mlinar, szlovák mly- nár), pecér < szláv pbsarb (a szó eredeti jelentése ’kutyagondozó’ volt, vö. szerbhorvát psar, szlovák psiar).

A jerek kieséséig a szláv nyelv, mint láttuk, csupa nyűt szótagokból állt, a szótagzáró magánhangzót azonban több mássalhangzó is megelőzhette, ami a magyarban különösen szó elején sokáig szokatlan volt, ezért a szó eleji mássalhangzó-torlódásokat a szláv eredetű szavakban - más (latin, német, francia stb.) korai jövevényszavainkhoz hasonlóan - a magyar feloldotta. Ez történhetett hangbetoldással (brazda > barázda, kiás > kalász, kraéun > karácsony, kral’ > király), magánhangzó-előtéttel (stol > asztal, stog > asztag, strecha > eszterha) vagy a szókezdő mássalhangzó-csoport egyszerűsödésével (svet > szent, svobod > szabad, stoklas > toklász, stobor > szobor; e közismert példákon kívül ide tartozik szerintünk még: styd(iti) > szid, stydénije > szégyen). A korai szláv jövevényszavakat is érintette a két egymást követő nyílt szótag esetén a második magánhangzójának a kiesése (maiina > málna, palica > pálca, slama > szalama > szalma, srede > szeréda > szerda, sluga > szuluga > szolga).

642