Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Nagy Atilla Kristóf: Nagy múlt áll előttünk?
mert az ember hatalma alá vonja azt, amit egyszer már megnevezett. Ettől a hatalomtól megelevenedik, életet nyer az a dolog, ami nevet kapott. Érzéki, jelentésbeli, jelentőségbeli többletre tett szert. Aztán teltek az évezredek, és ez a többlet valahol elveszett. Sőt az egész a visszájára fordult. A név mágikus jelentése megszűnt, a megnevezés konvencióvá vált. Huszonöt ember leült, feldobtak egy pénzdarabot, és eldöntötték, hogy ezt a tárgyat holnaptól kezdve „asztalnak” hívják majd. Ezzel a megjelöléssel, ezzel a szóval szinte belerúgtak az asztalba, hiszen visszautasították a névadás mágikus gesztusát. így a mágikus jelentéstöblettel bíró beszéd átalakult művi dologgá: irodalommá. Ez egy nagyon érdekes fordulópont, amiről nem sokat lehet tudni. NAK: Mi lehetett ennek az oka? Megváltozott az emberek természethez fűződő' viszonya? A tételes vállalások behatárolták az emberi képzelet mozgásterét? GA: Korántsem véletlen, hogy ezzel a filozófiai kérdéssel éppen ma, éppen most foglalkozunk. Évtizedekkel ezelőtt nem kerülhetett volna sor egy ilyen beszélgetésre. Különböző javaslatok születnek a kérdést illetően, például egy kvantumfizikustól, David Peth-tői lehet olvasni, hogy tulajdonképpen a gondolkodás természete hordozza magában a világtól való elidegenedés lehetőségeit, csíráit. Ákos is utal erre, hogy az irodalom megszünteti az emberek közötti közvetlen viszonyt, a társas lét, a természeti lét adta lehetőségeket. De ez egy még mélyebb dolog, ami a tudat természetével függ össze. Az utóbbi egy-két évben tudatfizikával és tudatbiológiával is foglalkozom. És egyre inkább azt látom, hogy a tudat valahol „csapdába esett”. Miközben elképzelte magáról a tudat, hogy tudat, tehát azáltal, hogy öntudatra ébredt, olyan „diktátort” teremtett magának, aki teljes ellenőrzést gyakorol minden belátható felett, de így amit ellenőriz, azt el is tünteti, érzékileg megragadhatatlanná teszi, tehát ily módon a tudat és az öntudat ellentétbe kerül egymással. A kontroll megöli a nascens, magában létező természetességet. És hogy ez szük- séges-e, vagy sem? Szerintem nem az. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy mindez törvényszerű, most benne vagyok a slamasztikában, de nem is lehetett másként. NAK: Az önreflexió rákos túlburjánzása volna az, amiről beszélsz? GA: A legtermészetesebb, az ember legmélyebb lényegét érintő megnyilvánulásokkal valaki sok olyan dolgot „mondhat el”, amit másképpen nem is tudhatna. Sok olyan alkotás születik ma is, ahol az ember nem teljes tudati kontrollal dolgozik. Az a nagy kaland ebben, hogy nem tudod, hova fogsz eljutni, menet közben alakul ki a szöveg végső formája, és végül a szerző lepődik meg, hogy mi született ebből. NAK: Igen, de az utólagos kontroll sem szükséges? Mert nekem úgy tűnik - főleg ha dilettáns írásokat olvasok -, hogy az ihlet nevében követik el az összes bűncselekményt a jóízlés ellen. GA: Ha arra számítasz, hogy mások is elolvassák majd az írásodat, akkor bizonyos fokig tekintettel kell lenned rájuk is. SZA: Tegyük hozzá azt, hogy a dilettantizmus maga is egy modern jelenség. Minél jobban visszamész az időben, annál kevésbé találod meg a „dilettantizmus”, a „profizmus”, vagy az „amatőrizmus” fogalmát, és ez érthető, hiszen a dilettantizmus feltételezi az individuumot, feltételezi a személyt, akinek külön ambíciói vannak, aki a közösséghez képest több, más akar lenni. A 542
