Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - Nagy Atilla Kristóf: Nagy múlt áll előttünk?

primitív társadalmakban ismeretlen az ilyesmi, csak jóval később jelenik meg a személyes becsvágy, a személyes dicsőség, és a művészet, mint a halhatatlanság, az erkölcsi (vagy anyagi) siker záloga, előfeltétele. Ez hívja elő a dilettantizmust. Az archaikus társadalmakban mindenki a hagyományon belül létezik, és mindenki a saját képességeit a természet adta tehetségének megfelelően bontakoztatja ki, erősítvén azt a közös szellemiséget, ami nem az övé, hanem az egész közösségé. És senki sem érzi korlátozva a személyes lehetőségeit attól, hogy nem ő a sámán. Az égi adomány, amihez kiválasztottnak kell lenni. A kiválasztottság nem individuális jellegű.

És itt térjünk vissza a ma lehetséges sámánszerepekhez. Amit Attila csinál, amilyen pozícióba helyezkedik, az nem azonos a romantika költőszerepével, a romantikus sámán-varázsló-mindentudó-zseni-individuum szerepével. O a közösségi - ha tetszik archaikus, vagy mágikus - szellemet a személyen keresztül idézi meg, mintegy médiumává válik ennek a szellemiségnek, amit napjainkban már nem lehet másként életre kelteni. Nem a személyes aspiráció van előtérben - tehát nem az, hogy nagy akarok lenni, sikeres akarok lenni stb., stb. -, nem róla szól a történet. Amennyiben sikerül valamit csinálnom, és annak a valaminek sikere van, az nem az én sikerem, hanem a közösségi szellem sikere, azé a közösségi szellemé, amely az én személyemen keresztül nyilatkozott meg.

NAK: Igen ám, de a mágikus sámáni magatartás egységes metafizikai hátteret feltételezett, és egy olyan közösséget, amelyen kívül nincs, nem lehet autentikus létezés. Van-e ilyen közösség, amely számára ezeket az erőket közvetíted? (merthogy egységes metafizikai háttér nincs, az bizonyos)

GA: Természetesen. Ezt a közösséget első megközelítésben azok adják, akik velem egy nyelven beszélnek, a magyarul gondolkodók, magyarul beszélők, olvasók. Továbbá az emberiség fiktív csoportja. A legtágabb értelemben pedig a világegyetem ez a közösség, amely egy élő organizmus, és természetes folyamatként éli meg, hogy a kiteljesedés módozatait keresi - akár általam is.

NAK: Az akusztikus költészet avantgárd irányultságot feltételez. Te azonban, Ákos, régen túlléptél az avantgárdon, akusztikus szövegeidben minden szó, minden költői gesztus, sőt a sámánszerep is idézőjelbe tétetett. Miért írsz mégis akusztikus verseket?

SZÁ: Eredetileg az elégedetlenség sarkallt erre. Ez a hatvanas években közös, mondhatni nemzedéki elégedetlenség volt, és a hagyományos irodalmi kifejezésmódok ellen irányult. Elégedetlenek voltunk a könyv-formával, a szörnyűséges előadóestekkel, a szépelgő versmondó műsorokkal. Ugyanakkor rendelkezésünkre állt egy olyan zenei és költői kultúra, a hatvanas évek beat- és neoavantgárd mozgalmai, az ellenkultúra gesztus- és formanyelve, ami óhatatlanul ebbe az irányba vitte az embert. Akkor már vissza lehetett nyúlni a kezdetekhez, ahhoz a közösségi hagyományhoz, amiről az imént beszéltünk. Ez volt az alapvető inspiráció: kilépni a könyvből, a szövegből, és ráhagyatkozni saját hangunkra, arra az ihletre, amit a nyelv ritmikája, zenéje kínál. Mindenkiben más hangzások élnek, bár lehet, hogy van egy közös archetipikus szintje is a hangzásvilágnak, mindazonáltal a különféle zenei motívumokhoz különféle nyelvi képzetek fűződnek, és a költők jelentős részét ez a zenei inspiráció serkenti versírásra. Weöres Sándor beszél erről híres

543