Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6-7. szám - Buji Ferenc: A számok demokráciája (esszé)

számlálásnak, amelyet a modern felvilágosodott ember, mivel nem érti, vagy babonaként „magyaráz (amely persze amúgy is csak „címkézése egy jelenségnek, és nem magyarázata), vagy feltételezett fárasztó voltával (kérdés persze, hogy valaha tiltottak-e is valamit a tradicionális társadalmakban pusztán azért, mert az fárasztó volt). Amikor az Úr haragja fellángolt Izrael ellen és Dávid királyt felingerelte, hogy számolja meg a népet (egy másik verzió szerint a Sátán fordította Dávidot ilyen módon Izrael ellen), a seregek fővezére nem akart engedelmeskedni neki, mondván: ,Aliért terhelje ez a vétek Izraelt?” (IKrón 21,3), de végül is .kellemetlenül engedelmeskedett a király parancsának” (21,6). Később természetesen Dávid, felismerve bűnét, bűnbánatot gyakorolt. Ugyanezt a szemléletet tükrözi a Kiv 30, llkk is, ahol az Úr elrendeli, hogy akit összeírnak, az - mintegy áldozati ajándékként - válságdíjat fizessen a szentély számára bűnének kiengeszteléseként15.

Az embert nem érheti nagyobb megaláztatás annál, mintha megszámolják. Megszámolni valakit annyi, mint kvantifikálni, dologinak tekinteni, sőt dologiság-alattinak; annyi, mint megfosztani az embert nevétől. A demokrácia eszméjének korlátlan egyeduralma voltaképpen a kvantitás elsötétítő, rejtett diktatúrája, s mint ilyen, a lehető legnagyobb mértékben antihumánus. Az egalitarizmus az ember legalapvetőbb természete ellen irányul, éppen az ellen, ami benne az emberi. A kvantitatív társadalomszemléletnek a század végére sikerült elérnie azt, hogy soha ne kérdőjelezzék meg nyíltan, soha ne merjék nyíltan megkérdőjelezni. A század első felében még előfordultak erőtlen tiltakozások; ma már semmi. Ma a demokrácia minden társadalmi szervezet, mozgalom és szemlélet legalapvetőbb bázisa és közös nevezője, és a legsúlyosabb politikai vád egy szervezet vagy személy ellen az, hogy antidemokratikus16. A transzcendáló szemléletnek, amely a demokráciára mint egészre lenne képes nézni, semmi esélye; teljessé vált az immanens szemlélet diadala: minden kérdés csak a demokrácián belül fogalmazódhat meg. A demokráciának sikerült Egészként és Mértékként „eladnia magát” az embereknek: Mértékként, amelyen minden lemérhető, de amely semmin sem mérhető le.

A feleszmélés lehetősége ma már teljes mértékben individuális. A kollek- tívum számára csak egyetlen út létezik: a demokrácia sötét útja. Az arisztokratikus társadalom restaurálhatatlan. De az, hogy nem lehet másképp csinálni, korántsem mentség, hanem éppen a kor beteg voltának legalapvetőbb tünete. A kort ugyanis legmélyebben nem az jellemzi, hogy mindent a lehető legrosszabban csinál, hanem az, hogy nem is tehet másképpen. Olyan útra lépett, amelyen nemcsak hogy visszafordulni nem lehet, de megállni sem. Ez az önszülte kényszer az oka a senki sem tucfia hová vezető haladásnak. Az ember nem azért „halad”, mert haladni akar, hanem mert nem tehet mást. Hamis szemléletében nemcsak ő maga alakul át, hanem világát is saját képére formálja. így igazolja a világ egyre inkább azt a szemléletet, amellyel az ember szemléli világát.

533