Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Buji Ferenc: A számok demokráciája (esszé)
kettese (voltaképpen csak egyetlen kettese „van”, mert ha két kettese lenne, a kettő között minőségi különbség volna!9) is kevesebb, mint egyetlen semmi kis harkály. És ha abszurd vállalkozás összeadni egy harkályt és egy Istent, akkor a kvantitatív matematika eredendően hamis voltát még jobban leleplezik az olyan műveletek, mint a szorzás vagy az osztás. *A számok és emberek merőben kvantitatív koncepciójának kialakulása megközelíthető egy másik oldalról is, ahonnan nézve éppen annyira világos a kvantitatív szemlélet torz és antihumánus jellege, mint a fentebb körvonalazott nézőpont számára, ha nem is olyan magától értetődő. Világos, mert a kvantitatív metafizikai létszemléletnek ez egy természetes konzekvenciája, de nem annyira magától értetődő, mert a metafizikai szemlélet magyarázatra szorul10. Arról van szó tehát, hogy a metafizikai létszemlélet a világot hierarchikusan fogja fel, vagyis számára a teremtettség világa egy olyan világ, amely hierarchikusan artikulálódik meghatározatlan számú létszintre, vagy- ha úgy teszik „világra”11. Csak egyetlen egyszerű, mert tapasztalati világunk keretein belül maradó példa. Az ásványi, növényi, állati és emberi létforma a metafizikai szemlélet szerint hierarchikusan különbözik egymástól, és nem (vagy nemcsak - azonban ezt a „nemcsak”-ot ezúttal ne bolygassuk) evolutive. Noha a felsorolt négy létforma egyaránt tárgya a kvalitatív és evolutív szemléletnek, azok mégis másként jelentkeznek számunkra (és itt közel sem e létfokozatok létrejöttének hogyanjáról van szó). Az evolutív szemlélet számára a fejlődési stádiumok soha nem jelentkeznek hierarchikusan különbözőkként, és ez egészen nyilvánvaló abból, hogy az evolúciós felfogással legszorosabb kapcsolatban lévő kvantitatív matematika minden módosítás nélkül ugyanazt a kvantitatív szemléletet alkalmazza mind az ásványi, mind az emberi világra, hogy csak a két empirikus szélsőséget említsük. Ha lenne értelme a megállapításnak, akor azt lehetne mondani, hogy a kvantitatív evolúcio- nizmus számára (amellyel a legnagyobb baj nem is az, hogy evolúciós, hanem hogy kvantitatív és antihierarchikus) ásványtól emberig minden egyetlen hierarchikus szinten van, és a fejlődés ezen az egyetlen hierarchikus-minőségi szinten belül zajlik. De ahogy a demokrácia elkerülhetetlenül együttjár a ni- vellálással, úgy a kvantitatív evolúcionizmus létfelfogása is a lehető (sőt, ha adekvátan akarnánk fogalmazni, akkor azt kellene mondanunk, hogy a lehetetlen) legalsó és legalacsonyabb szinten fogalmazza meg önmagát és világát. A jóhiszemű és naív ember elvárhatná, hogy a „fejlődés” legmagasabb szintjéből, önmagából, az emberből kiindulva közelítse meg a létezés egészét. De nem ez történik. Sőt, éppen a legalacsonyabb szintről kiindulva igyekszik megérteni önmagát, a legfelsőbbet, és még a legalacsonyabb szintre sem alkalmazható koncepcióit alkalmazza önmagára. Hogy miről van szó? Noha az evolúciós szemlélet nyíltan az embert a fejlődés csúcsának tekinti, burkolt középpontja, vagyis az, ami az egész szemléletet rejtve áthatja és meghatározza, mégsem az emberi, hanem a legalacsonyabbrendű, a szubmi- nerális, a merő kvantitás, az eredeti értelemben felfogott atom, az anyag korpuszkuláris kvantuma. A kvantitatív evolúciós szemlélet ugyanazt a szemléletet alkalmazza magára az emberre (egy ember meg egy ember az két ember) és az emberi társadalomra is (két szavazat pontosan kétszer annyit ér, 531
