Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Szalay Károly: Plinius halála (részlet)
ebédlőből a dús kertbe kiszorultak szorongása feloldódott, sőt túlzott jókedvbe, harsány nevetgélésbe csapott, amidőn Plinius mondott valami tréfásat: mint az iskolában a feszengő gyerekek, ha a szigorú tanár megenyhült egy pillanatra, és mondott egy szellemes tréfát. Ez a hangulat kiszivárgott a házból az ismét benépesült utcákra, az egymás után kinyitó tabemákba, cauponákba, a kikötőben maradt matrózok körébe is, akik hirtelenében nagy edényekben főzött (s bizony félig nyersen maradt) csicseriborsó főzeléket, árpa, rozs kenyeret kaptak, de mézesbort és méhsert annál többet.- Barátom! - kötekedett Plinius - Kihasználod e rendkívüli alkalmat, hogy osztriga helyett pelorist etess velünk? Annyira azért nem éheztünk ki, hogy a világ legízetlenebb kagylóját kiszippantsuk, amit semmivel, még citromlével és garumszósszal sem lehet ehetővé tenni.- Ha ez neked Peloris Pliniusom, akkor én Vespasianus szelleme vagyok!- Bárcsak az lennél, akkor megkérdezhetnélek, hogy mi újság a túlvilágon, ahová mindannyian tartunk... Egy szolga azt kiáltozta: tüzek égnek a Vesuvius oldalán és óriási szörnyek lépegetnek, és lángnyelvek csapnak föl mindenfelé a távolban. Mester, jöjjön, nézze meg, mire véli e fura jeleket?- Hogyne mennék, de rögtön. - Nevetett Plinius. - Hát te Pomponianus ügyesen időzíted azokat a szörnyeket a Vesuviuson. Derék szolgáid vannak, de ostobák, ha azt hiszik, hogy én is ostoba vagyok, és miattuk itthagyom a csemegézést! A szárított szőlő, a gesztenye, a szőlő, a körte, a fonnyasztott barack majszolgatását. Hát nem azért hordtátok ide e finomságokat, hogy megegyük? Mit handabandáztok itt mindenféle szörnyekről meg tüzekről meg nyelvekről? A rémek ti vagytok, ha nem hagytok enni! A riadalommal mit sem törődve fekve maradt, s a fűszeres borba gesztenyét mártogatva, majszolgatott. Öregesen, nehézkesen mozgatva állkapcsát. Aztán időmúltán mégis föltápászkodott, látva, hogy a riadalom nem csillapodik, és kiballagott a ház elé, ahonnét jól lehetett rálátni a Vesuviusra. A messze távolban, valahol a hegy mögött talán még Capuán is túl derengett az ég alja, s az égboltra valóban kirajzolódott a hegy fekete tömbje, csúcsa helyén, mert azt napközben szétlövellte, valóban vörösben izzó tüzek, s a hegy oldalában bolyongó fények és lángnyelvek riasztottak.- Az ítéletidőben kigyulladhatott egy-két pásztorkunyhó, de az is lehet, hogy a pásztorok maguk raktak tüzet, hogy lássanak a sötétben! Elkódorghat- tak ám az állatok! Majd visszatotyogott az ebédlőbe, elterült ismét, és a hajóparancsnokhoz fordult:- ígértem neked, barátom, hogy visszatérek ama kijelentésedre, amelyben az isteneket emlegetted.- Igen uram, valóban.- Barátom. Istenek csak az emberek képzeletében léteznek. Az égnek, a földnek, a víznek, a bornak, az utasoknak nincsenek isteneik, mert maga a létező világ a Legfelső Lény, ami egy és oszthatatlan. És ami a legfontosabb, semmi emberi tulajdonsága nincs, nem mohó és nem buja, nem kapzsi és nem adakozókedvű, nem jó és nem gonosz. Ennek következtében nevetséges dolog azt hinni, hogy bárki is az, aki isten, gondunkat viseli. De bocsássatok meg nekem. Nagyon elálmosodtam. Leheverek egy órára, ti meg élvezzétek kedves 523
