Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Szalay Károly: Plinius halála (részlet)
- A halál? Ha az élet öröm és áldás, a halál maga a kegyelem. Csak az a kérdés miként fogadjuk? Ha tudjuk, hogy az élet nem létezik halál nélkül és fordítva, akkor nyugodtan hajtjuk fejünket az elmúlás kőpámájára.- Csak nem azt akarod mondani, hogy minden halál megváltás? Ajándék?- Nem bírom! Fulladok... Segítsetek gyorsan a szabadba! Tántorogva menekült a gőzből, és Pomponianus ijedten caplatott utána. A szolgák már várták a gőzkamra ajtajában, kezükben nyeles edényekkel, és locsolgatták a fejét, a hátát, hogy fólfrissítsék. Azután az apodyteriumba támogatták, lefektették egy kemény asztalra, néhány szolga olajat, illatosító szereket hozott, s a dögönyöző mester kezeügyébe készítette. Arabszolga puha, lágy, körkörös, finom mozdulatokkal mozgatta végig Plinius izmait, kimasszírozta könyökéből és térdeiből a fájdalmat, nyakát, vállát, derekát nyomkodva, lábfejét fogta kemény kapocsba, és hüvelykujjával talpát húzogatta. Plinius nagyokat sóhajtott, nyögött és egyfolytában azt hajtogatta: csodálatos vagy Cucullinus, csodálatos... nincs nálad jobb mestere a dögönyözésnek... jaj, ez jó volt, ismételd meg, Baiae-ban sincs... most ne figyelj ide Pomponianus, de azt mondom, nem tudom néha, hogy kedvedért hajózok-e ide vagy Cucullinus miatt? Különben ez a válaszom kérdésedre. Agőzkamrában majdnem meghaltam. Elmenekültem onnét. És öregségemben elmerülvén szívesebben barátkozom a dögönyözővel mint a halál gondolatával. Ez igaz. De ha meghalok, nem lesz szükségem dögönyözőre. Az sem utolsó! A görög filozófusok szerint ugyanis a boldogság nem más mint a hiány megszűnése. A halál, amely minden hiányt megszüntet, nem boldogság-e akkor? De mit tagadjam, Pomponiusom. Egyelőre szeretnék boldogtalan maradni. A tricliniumban pompás terített asztal várta őket. Plinius nehézkesen az asztalfőhöz feküdt, s mohón kortyolta a forró vízzel hígított fűszeres bort. Tagjaiban szétáradt Vesuvius könnye melege. Roppant éhséget érzett. A nyári ebédlő színes, buja, üdezöld kertre nyílott, s a család tagjainak jórésze, néhány városi előkelőség és a hajó parancsnoka a kertbe szorult. Csak az egyik aedilisnek jutott még hely Plinius közelében, aki aztán áhítatos tisztelettel figyelte a nagy tudóst. Plinius szerény ember volt, de a közszereplés örömeinek nem tudott ellentállni. S most meg különösen élvezte, hogy az érdeklődés központjában van, tudatában volt, hogy missziót tölt be a megrémült városkában. Tudta, semmire sincs annyira szükségük most mint a nyugalomra, és erre csak személyes példájával ösztönözheti őket.- Pomponianus, rettentően éhezem. A gazda tapsolt, hogy a szolgák hozzák a gustatiót.- Na, ne erőlködj Pomponianusom! Ha meg nem sértelek, te olyan étvágy- geijesztő előételeket nem tudsz elénk teríteni, amivel ez a mai nap szolgált. Igaz-e Marcellus? Az öreg tengeri róka megtiszteltetésnek vette azt is, hogy itt ülhetett, attól pedig meghatódott, hogy mindenki előtt néven nevezte a flottagenerális.- Szegényes az étrendünk, Pliniusom, szégyellem magam, egész nap a parton futkostunk, lestük a rémképeket, egymást ijesztgettük... nem fordítottunk a hasunkra gondot, amit a te bendőd is bán! Ennek ellenére behozták a cappadóciai salátát, a sózott haldarabkákat, azután kelkáposztát és lisztes hurkát szolgáltak föl, s szárnyasokat sülve. Az 522
