Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Szalay Károly: Plinius halála (részlet)
Misenum s a hadikikötő a szélfólverte párába veszett. Balra feketeség, jobbra szikrázó kék végtelen, előttük Stabiae partjai, mögöttük puha, szürkésfehér, átláthatatlan dunnaköd. S mintha követné őket a vízen hömpölyögve.- Fortuna és Neptunus? - nevetett keservesen Plinius. A cudar idő, az olykor rájuk csapó kénes, füstös széllöket meggyötörte. Nehezen lélegzett, mert a széllökések elszívták előle a levegőt, s csak hápogott a hirtelen oxigénszegény térben, s emiatt hörögve és szaggatottan beszélt - Fortuna? Neptunus? Ebben az ítéletidőben? Ha megélem, mesélek neked az istenekről... Marcellus... de azt most megmondom... hátha nem lesz rá mód... téged tartalak a legjobb praefectusnak a flottában... Egyelőre csak annyit... ne higyj el mindent... istenek nincsenek... isten maga a természet és mi... de nocsak! Az ott Stabiae? A kikötő épületei? A raktárak? És azok ott hajóárbocok?- Igen uram. S ha jól látom, a hajók indulásra készen. Ám ebben az időben ki nem futnak onnét. S ha mi bemegyünk, mi sem egyhamar. Vigyáznunk kell, oly irtózatos erővel nyom bennünket a szél, a tenger... a hajó orra szilánkokra szakad egy rossz kormánymozdulatra... mi is vele... a partvédő sziklákon...- Be kell kanyarodnunk a kikötőgát mögé... s ha a szelet nem,... de a víz nyomását kifogjuk... Öreg, gyakorlott tengerész volt a parancsnok, a kőgát közelében meg- pördítette a hajót, hogy sebességét ne veszítse el, és a szűk bejáratot megcélozva, az evezőket magasba emeltetve fura százlábúként besiklott a kikötőbe, balra fordult, a gát mögé, és máris ordította ütemesen a húzd-meget, mert a hajó hirtelen sebességét vesztette és félő volt, ha megáll, kormány ozhatatlanná válik. És még a kikötőgát védelmében is szétzúzódik a hatalmas kőtömbökből kialakított partfalon. Érkeztükre partra csődültek az emberek. Plinius a széltől, hamutól, éles, szélkavarta szemcséktől égő szemével is fölismerte köztük Pomponianust és háza népe közül néhányat. Integettek egymásnak, s alig lépett ki a generális a kis evezős csónakból, Poponianus rögtön belekezdett óbégatásába a szörnyű ítéletidő miatt. Plinius megkönnyebbült amint talpa alatt érezte az áldott anyafóldet, rosszulléte egycsapásra elmúlt s megelégedetten szemlélte a közben befutó hadihajók manőverezéseit. Majd átölelve barátja vállát, kormos-maszatos arcát arcához érintve nyugtatgatta.- Látod, uram - kiabált Pomponianus a zúgó, csattogó szélben és a parti köveken megtörő hullámok sistergő harsonázásában - amint az első baljelek mutatkoztak, mindent hajóra rakattam, hogy meneküljek, de házam népe rest volt mozdulni.- Mindannyian lusták vagyunk Pomponainusom. Vetted észre, hogy a birodalom lakóinak, polgárainak alapvető testhelyzete a fekvés? Fekve alszunk, ez még természetes. De minden műveletet fekve végzünk. Ágyban eszünk, ágyban beszélgetünk, ágyban intézzük ügyeinket, ágyban fogadjuk vendégeinket, ágyban olvasunk a könyvtárban, és ágyban diktálunk az ágyban fekvő írnoknak. Az ácsorgást és az ülést, a járás és a fekvés közti testtartásokat nem ismerjük... Egy-egy karosszék vagy pad legföljebb kerti dísz, akárcsak a szökőkút vagy a kalickába zárt madár.- Igen, és amire partra ereszkedtek oly erős hullámzás és szél támadt ránk az öböl felől, hogy a kikötőt már nem tudtuk elhagyni. Teherhajók ezek, s az 519
