Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Szalay Károly: Plinius halála (részlet)
oneráriákon nincsenek evezősök. Kínunkban sírtunk és jajgattunk idegenek és barátaik sorsa fölött, akik, amott ni, ott élnek vagy halnak a Vesuvius tövében vagy az istenáldotta Campania síkságain, túl Neapolison. Tehetetlenül toporogtunk itt a kikötőben, és kértük az isteneket, ha már pusztul- niok kell, gyors és kegyes halált mérjen ki szeretteinkre, de ellenségeinkre is. Az aggastyán alig volt idősebb Pliniusnál, csak hófehér haja és szakálla, rinocérosz-ráncos arca miatt látszott vénnek, zokogott, és kétségbeesetten kapaszkodott Pliniusba, aki pedig sokkal inkább rászorult volna támaszra, mert az első megkönnyebbülés után elhagyta ereje, s már-már magától, önnön súlya alatt lerogyni készült, nemhogy a rácsimpaszkodó Pomponianust is megtartsa. E szomorú tényt szerencsére fölismerte írnoka, gyaloghintót kerített, arra fölültették a flottagenerálist, Plinius sóhajtva intett: azonnal fürdőbe, majd aztán a többit megbeszélik.- Gyógyfürdőbe? Vagy megelégszel közönséges vízmedencével?- Néró hitvese vagyok-é, Poppeia, Pomponianusom, hogy szamártejben akarnék lubickolni? Ide, a közeli katonai fürdőbe, csak zavard ki belőle a legényeket, aztán föl, hozzád, kies hajlékodba! Tudod mennyire szeretem kerted buja virágait! A hír, hogy Plinius fürdőbe viteti magát, gyorsan szétterjedt a kisváros pánik-hangulatban rohangáló, tébláboló, tanácstalan, magatehetetlen lakosai között. A nagytekintélyű és közkedvelt tudós természetes, köznapi viselkedése - fürdőbevonulása - lecsillapította a nyugtalankodókat, megnyugtatta a kétségbeesetteket. Sokan visszatértek otthonaikba, folytatták reggel félben hagyott munkájukat, vagy a gyaloghintó mögött vonultak hosszú sorban, vidáman fecserésztek, mintha valami vidám Bacchanáliában vennének részt. Átlépve a vestibulumon, a tágas, füves, virágos palestrában, az oszlopsor között elhelyezett egyik heverőn lepihent s félkönyökre támaszkodva megelégedetten körülnézett.- Látod, látod Pomponianusom. Mindennek megvan a maga varázsa. Ennek a tenyérnyi palestrának is. Pompeiben, Rómában, Baie-ban, nagy, tágas, füves tér a palestra, lenyűgöző körbefutó oszlopsorral. Monumentális terek azok, az üde pázsiton nyüzsögnek a testgyakorlók, ám itt, ez a tenyérnyi hely meghitt, barátságos, családias. Ebben ezt kedvelem. A Pompei forum melletti fürdőben meg a tágasságot. Ha elmúlnak a viharok, azonnal odautazom, hogy gyönyörködjek nagyszerűségében.- Uram, ezt szeretem benned, ezt a felhőtlen örömet.- Azért, azért... mit szólsz hozzá, hogy kivételesen ma, nem fogok körbe- futkosni, súlyt emelni, testemet tekergetni, nagy, nehéz bőrlabdákat puffog- tatni, hanem egyenest az apodyteriumba vonulok és levetkőzöm. Cinikus öngúnnyal nevetett lomha és minden tornagyakorlatra alkalmatlan teste hitványságán. Pomponianus illetlennek tartotta volna, ha az önmagát gúnyoló Plinius tréfáján nevet, ehelyett, látva tépett és megpörkölődött ruházatát ezt mondta:- Barátom! Ha nem utasítod vissza, hozatok neked vadonatúj tógát és tunikát... és sarut is, hiszen kissé megviselte az út ruházatodat, hála az égnek, Téged kevésbé. Az apodytériumban a szolga levetkőztette, és az ugyancsak fürdésnek 520
