Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Szalay Károly: Plinius halála (részlet)
emelkedik, megtörve, megkavarva a vizet, tajtékot, örvényt, habot verve; nincs tovább-ot parancsolva a hajóknak. Arbockötelet tekerve kaijára kapaszkodott, égett a szeme, émelygett, arcán néhány apró égéscsípte hólyag. A kapitány szélzúgásban, tajtékbömbölés- ben ordítva kérdezte, mitévőit legyenek, hiszen itt sokáig nem himbálózhatnak, alattomos hegyomlás, bármikor zátonyra futhatnak, sziklának ütközhetnek! Plinius tanácstalan volt, először életében tanácstalan. Zokogott a tehetetlenség dühétől, sírós hangon utasította a kapitányt, mégsem hátrál, Tas- cus hitvese ugyan meg nem menthete, de félfordulattal irány Stabiae... és még hozzátette akasztófahumorral: Pompeius hátán Pomponianushos! A kormányos tiltakozni próbált, de a kapitány arculcsapta: neki sem mondhat ellent, nemhogy a flottagenerálisnak. A távolból Stabiae környéke még nem látszott veszélyeztetettnek. Ez megnyugtatta a matrózokat. Az istenítélet egyelőre Pompei és Herculaneum városát látszott fenyegetni - Plinius szerint - ám a vízről nehezen ítélhette meg, mi is történik voltaképpen a ködbe, párába, homályba burkolt partszakaszon. Csak Stabiae fölött volt kék az ég, szikrázó a nap. Mintha, mintha egy görög festő bemaszatolta volna a panoráma egyik felét szürke, koszos festékkel s csak a jobb kéz felé eső részletet hagyta volna meg ragyogó napfényben.- Bátraké a szerencse! - nyerte vissza kedélyét Plinius - Előre Pomponi- anushoz. - kiáltott. - Ha harminc évvel ezelőtt Pomponianust halhatatlanná tettem könyvemmel, most, megmentem életét! A kapitány nem lelkesedett a gondolatért. Azt sem tudta ki az a Pomponi- anus? Azt a legkevésbé, hogy miért kellett Pomponianusról könyvet írni? Arca feketecsíkos volt a rátapadt és izzadságoldotta koromtól, szeme fehérje világított sötét képéből, s megfordult a fejében: megtagadja a parancsot, amint az imént megpróbálta a kormányos, de aztán megalázkodott.- Igen uram - nyögte megadóan. Mozdult volna, de kiszaladt alóla a lába, a fedélzetre rogyott. Hirtelen térdet roppantó fáradtság lepte meg, nem fizikai kimerültség, hanem a ránehezült halálfélelemé. Régi katona volt, nem ismerte a gyávaságot, de az őket körülvevő természetfeletti erőkkel, a lidérces látomásokkal és morajlásokkal, vízkavargásokkal nem tudott szembeszegülni. Lélekben nem. Vacogott a foga, didergett, lúdbőrzött, remegett a keze, könny- telenül, nyüszítve zokogott. A kapitány rettegése láttán Plinius elengedte a kötelet, a kormányhoz tántorgott, s megkapaszkodva a fakorlátban, a lármát túlharsogva vezényelt, gyorsabb csapásra ösztökélve az evezősöket.- Uram! Hallja amit mondok? Szerencsés ötlet volt, hogy Stabiaenak fordultunk. Fortuna és Neptunus kegyeibe fogadott minket! A kormány mellől ordítozta ezt a rettentő szél- és tengerzúgásban a hajó parancsnoka, a gyors siklásra s a kedvező szélre célozva. Valóban. A libuma orrát kilencven fokban elfordítva a Sorrentúrni félsziget irányába' majdhogynem hátszéllel és a kavargó, egymásrabukó, pergő hullámokat keresztbeszelve hasított, meg-megcsattanva, olykor mélyhangon puffanva, de egyfolytában sziszegve, sisteregve a tarajokon. Tőlük balra s egyre messzebb maradva a dühöngő Vesuvius és a hamuesőbe temetkező Pompei. Herculaneum és a hegylába-partszakasz, aztán 518
