Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6-7. szám - Szalay Károly: Plinius halála (részlet)
Férje, Tascus hivatalos ügyben megint Rómában van. Magatehetetlen a nagy vészben. Idősebb Plinius jól ismerte a csinos, mulatós kedvű, feketehajú asszonyt, talán a kelleténél is jobban, mert Tascus örökösen Rómában tartózkodott, villájuk pedig a tengerparton, a Vesuvius odáig lenyúló lábánál feküdt, Herculaneum és Pompei között. Liburnájával a partig evezhetett a tengernagy, s a gyakori hadgyakorlatok fáradalmait ott pihente ki rendszerint. Nem volt kétséges, hogy csak a vizen át menekülhet Rectina, ha a hegy felől fenyegeti veszély. Utasította kapitányait, szereljenek föl még néhány négysorevezőst a parton rekedtek megsegítésére. Az öreg, a liburna fedélzetére lépve kiadta a parancsot, irány a Tascus villa, majd aztán ha biztonságban tudják a nőt, végighajóznak az öblön Stabiae és a Sorrentumi félsziget irányába. S különben is. A természeti jelenség a Tascusékhoz vezető útvonalon is jól megfigyelhető. A még mindig sima, nyugodt kikötőből kilapátolva a nyílt tengerre, azaz a tágranyitott szájú öbölbe, hirtelen megzavarodott a víz, egymásra torlódtak a hullámok, kavargóit a szél, a kapitány lerántatta a latinvitorlát, s csak az evezősök erejére hagyatkozott. Plinius átölelve az árbocot, karjára fonva az egyik kötelet, intett írnokának, vegye elő stílusát és a viasztáblát. Diktál. A szinte megoldhatatlan feladatot elvégzendő, a szerencsétlen írnok lehasalt a fedélzetre, úgy próbált skribálni.- „A napégitest nagyjából elérte pályíve legmagasabb pontját, amidőn Plinia húgom sikoltva futott elő: bátyám, bátyám, rendkívüli látvány az égen...” A máskor oly villámgyors hajó most nehezen vergődött előre a Herculaneum és Pompei közötti tengerpart-szakasz irányába. A négysorosevezősök hamar fölbukkantak mögötte. A legények keményen lapátoltak, akárcsak az ő emberei. A Gnaeus Pompeius ingott, billegett, meg- megreccsent. Előfordult, hogy az egyik oldal evezősora a levegőbe markolt, mert kiszaladt alóla a víz, ilyenkor megbillent, sisteregve a hullámvölgybe siklott, s nagyot csattant, amidőn a következő - emelkedő hullám nekitaraj- lott. Lemondóan intett az írnoknak: tegye el a szerszámokat s inkább kapaszkodjék. Nem kellett túlzottan biztatni a legényt akinek halálverejték gyöngyözött a homlokán. Ujjai elfehéredtek a kötelet szorító erőlködéstől, s átkozta magában igyekezetét, hogy utolérte Pliniust még vízreszállta előtt. Fejük fölött izzott a nap, Pompei fölött feketéllett az ég. Pattogó, könnyű fehér tajtékkövek kopogtak a fafelületeken, a víz színén himlőhólyagokat vertek; feketére szenesedett éles kődarabok csapódtak be, sisteregve, apró gőzpamacsokat fakasztva a tengerből. Majd a sűrű és végtelen feketeség kissé szétrongyolódva ugyan, de föléjük csúszott, s forró és sűrű hamut szitált a fedélzetre. Az evezősök vinnyogtak, sziszegtek csupasz vállukon és szőrös karjukon megülő hamutól. Már-már elérni remélte a partot, amidőn hirtelen visszafordultak a habok, kavarogva örvénylettek, végigsöpörték a fedélzetet, s Plinius meghökkenve látta, hogy előttük valamiféle zátony, sziklaszirt-sor vagy miféle képződmény 517
