Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - P. Szabó Ernő: Művészek, művek, gyűjtemények - európai kiállítótermekben
először egy külföldi, a francia Jean Clair, a párizsi Picasso Múzeum igazgatója, aki természetesen már azért is megkapta a magáét, mert nem olasznak született ötvenöt évvel ezelőtt. Június 11., azaz a rendezvénysorozat megnyitója óta azután - ha csak nincsenek kötélből az idegei - valószínűleg ezerszer megbánta, hogy a megtisztelő, de hálásnak egyáltalán nem bizonyult feladatot elvállalta: Ha Olivát őrültnek, fantasztának, exhibicionistának keresztelte a kritika, a centenáriumi bemutatóról a legkevesebb, amit leírtak, hogy zavaros, üres, élettelen, gondolattalan. Mindez persze nyugati lapokban olvasható volt, mert a magyarok nem küldenek tudósítókat Velencébe, s ha valaki véletlenül mégis a helyszínen tartózkodott, mint e sorok írója, pártállami múltjából következően óvatosan ítélt, megpróbált rejtve üzenni, metaforikusán. Azzal például, hogy a legjobb nemzeti pavilon díját a maga részéről a luxemburgi nagy- hercegségnek adta: a patomkin-fal mögött ugyanis ott csak nyugszékek voltak találhatók, amelyekbe ülve a látogató kényelmesen szemlélhette a - többieket. Lassan muszáj lesz azonban megszokni az expressis verbis fogalmazást, hiszen Jean Clair is világosan kifejtette, hogy szerinte valójában nem a Cé- zanne-nal induló avantgarde körvonalazza a modern művészet történetét, s a Novecento mindennél inkább az önarckép évszázada, s nem az absztrakt művészeté. Olyannyira nem az, mondja Clair, hogy Clement Greenberg, aki negyedszázadon át a modernizmus, az absztrak expresszionizmus, a gesztusfestészet legfőbb ideológusa, pontosabban apologetája volt, élete végén maga is revideálta nézeteit. Ki idézi ezt a teljes fordulatot idéző cikket? - kérdezi most a francia művészettörténész, hogy azután mégis némi engedményt tegyen, s az absztrakt művészet határait a megszokottnál jóval szorosabban húzza meg: „Kandinszkijt nem tekintem absztraktnak. Mindig kötődött a realitáshoz — mondta. Malevics sem az szerintem. Az absztrakcióról beszélve főleg a háború utáni amerikai művészetre célzok, Pollocktól a minimalizmusig, Robert Mor- risig, Frank Stelláig. Az egész amerikai formalista iskola, amely az ötvenes években elfoglalta a művészet színpadát, szerintem egy nagy szélhámosság.” Ehhez a nagy szaklapoknak, no meg a nemzetközi műkereskedelem-múzeumi gyűjteménygyarapítás párosának is lesz még egy-két keresetlen szava. Clair mindenesetre úgy gondolta, hogy a XX. század végének egyik legfontosabb problémája az identitás és a másság problémája, az egyénnel kapcsolatban éppen úgy, mint a különböző nemzeti, etnikai, vallási vagy más alapon szerveződő csoportok esetében: a huszadik század, amely a technikai haladás mindenhatóságába vetett hittel indul, a forradalmak, világháborúk után, és újabb háborúk közepette, búcsúzik az embertől. Véletlen egybeesés, de utólag visszanézve sorsszerűnek fogható fel, hogy abban az évben, amelyben a biennálé rendezvénysorozata elindult, olyan nagy jelentőségű találmányok is születtek, amelyek a tudomány és a művészet történetét egyaránt meghatározták. Ilyen volt például a mozgókép feltalálása, a röntgensugár felfedezése, a torinói lepel első hiteles képének elkészítése, a rádiótelefon felfedezése, de ebben az évben történt meg az is, hogy Freud végképp hátat fordított a neurofíziológiának, hogy átlépje az „álom kapuját”, s meginduljon a pszichoanalizis titokzatos útján. Clair a biennálé központi kiállításán az emberi arc és test ábrázolástörténetének bemutatását éppen e kor, a pozitivizmus emberképének bemutatásával kezdte, hogy a több száz műből álló anyagot kilenc fejezetre tagolva napjaink virtuális valóságának 48
